5. fejezet ~ Az aluvó
"Kősír, mely dörgő kapun át
Visszhangot többé már nem ád,
S - kis bűnöst - nem ijesztgeti,
Hogy bent a holt felelt neki."
/Edgar Allan Poe - Az aluvó/
- Szerintem ne ébresszük fel őket - hallottam egy suttogó hangot távolról.
- Mióta aludhatnak? - Jött egy újabb suttogás, majd ajtó csukódás.
Felnyögtem, kinyújtózkodtam és csak utána nyitottam ki a szemem. Az első, amit felfogtam, hogy melegem van és nem látok semmit. A szemüvegemért nyúltam, de valami megakadályozott benne. Egy takaró volt rajtam és egy kéz ölelt át hátulról. Először azon gondolkodtam, hogy szívrohamot kapjak-e, vagy se? Végül az utóbbi mellett döntöttem. Eszembe jutott Sam és hogy elaludtunk. Mennyi lehet az idő? Elnyomtam egy ásítást és óvatosan kicsúsztam az ágyból. A földön ülve, próbáltam összeszedni magam. Pápaszemem feltettem az orrom hegyére és újra figyelembe vettem az órám mutatóját.
- Négy óra? - Suttogtam magam elé elképedve.
Sam-re néztem. Ő még mindig álomvilágban járt. Nem volt szívem felkelteni, ezért halkan kisurrantam a szobámból. Lementem a konyhába, ahonnan beszélgetést hallottam.
- Reggelt! - motyogtam rekedten.
- Jó napot, álomszuszék - mosolygott rám Cas. - Hol hagytad a barátod?
Mindegyik bátyám egyszerre kapta felém a fejét.
- Alszik még, és Sam csak barát - hangsúlyoztam ki a szót.
- Ezt ő is tudja? - Nevetett fel Lucifer, mire egy szúrós pillantást zsebelhetett be tőlem.
A hűtőt kinyitva, rájöttem mennyire lusta testvéreim vannak.
- Komolyan nem vásárolt be senki? - Vettem elő egy liter tejet, ami talán még jó volt.
Hirtelen mindenkinek halaszthatatlan dolga akadt és le is léptek. Előkotortam pár dolgot, amit még találtam és készítettem belőle szendvicseket. Legalább a kenyér friss volt. Mikor keltsem fel? - gondolkodtam magamban, mikor lépéseket hallottam a lépcső felől. Egy kómás Sam bukkant elő a konyhaajtóban.
- Lenny - túrt a hajába. - Bocsi, hogy elaludtam csak...
- Nyugi, én is nem régen keltem. - Állítottam meg a további magyarázkodásban.
Megütögettem magam mellett a széket és elé toltam egy tálat.
- Vegyél és egyél - haraptam egy nagyot a kenyeremből.
Sam összeborzolta a hajam és ő is leült kajálni. Nem éreztem késztetést, hogy beszélgessek vele, így nem is tettem. Hallgatásba burkolódzva ettünk és csak a rágásunk csapott zajt. Annyira szívesen húztam volna még az időt, de a szendvicsek elfogytak és a pohárból is kiürült a víz.
- Na, eleget hagytunk magatokra - rontott be hirtelen Gabriel és leült velünk szembe.
Mondtam már, hogy bosszantó testvéreim vannak? Ha ne, akkor most szívesen megteszem. Szépen sorban bemutatkoztak Sam-nek, akit szemmel láthatólag feszélyezett a helyzet.
- Sam Winchester - fogott sorban mindenkivel kezet a mellettem álló.
A fiúk szemöldöke egy nagyon picit feljebb ugrott. Na igen, a Winchestereknek hírük van nálunk, apának hála.
- Tanulsz, vagy dolgozol? - Jött az első kérdés hirtelen Rafaeltől.
Magamban lefejeltem az asztallapot ezerszer. Ennyire érzéketlen, tuskó testvérekkel áldott meg a sors?
- A Stanfordra járok, jogra - válaszolt készségesen Sam.
- Milyen a családi háttered?
- Lucifer! - Szóltam bátyámra erélyesen. Ilyet csak nem illik kérdezni.
- Az apám, John, eléggé sokat utazik a munkája miatt, de amellett sokat keres. Édesanyám, Mary, nem dolgozik, ő otthon maradt velem és a bátyámmal. A testvérem pedig, Dean... Szerintem róla mindenki hallott már a városban. - Húzta el kissé a száját.
- Igen, pontosan ezért féltjük tőled is Norát. - Mondta Michael, ezzel eltörve nálam valamit.
- Na most volt elég belőletek - pattantam fel. - Sam, gyere.
A kezénél fogva felrángattam a szobámba. Idegesen nyomtam fel a villanyt és becsaptam magam mögött az ajtót. Fel akartam robbanni.
- Hogy lehetnek ennyire..? - Néztem a másikra. - Sajnálom. Lehet neked volt igazad, és tényleg nem normálisak. Bár miket beszélek? Ezt eddig is tudtam.
- Nyugi már Lenny, mindenre felkészültem. - Próbált nyugtatni.
Elborultam az ágyamon és nagyot sóhajtottam. Sam befeküdt mellém s átkarolt. Ezt, ha valaki külső szemlélő látja, akkor azt hiszi, hogy egy pár vagyunk, de nekünk ez teljesen természetes volt. Belebújtam az ölelésébe és próbáltam nem a hülye tesóimra gondolni.
- Hogy értetted, hogy mindenki ismeri Dean-t a városban? - kérdeztem a mellkasába motyogva, mire érezhetően megfeszült.
- Hosszú történet. - Próbálkozott.
- Nekem meg van időm.
Ismerhetett volna már annyira, hogy ha valami érdekel, akkor addig nem tágítok a témától.
- Volt pár ügye. Nem hiába ismételt évet. Nem is egyszer csapták ki iskolából.
- Milyen ügy? - Tértem szerintem a legkényesebb területre.
Pár percig csak a némaság válaszolt, aztán egy remegős, mély lélegzetet vett és folytatta.
- Rossz társaságba keveredett és drogokkal, meg nőkkel kereskedett. Apa dühöngött, anya sírt. Elvonóra küldtük. Hat évet vesztegetett el ezért az életéből. Ezért járhat most veled egy osztályba. - Tért ki rám. - Én is csak annyit tudok mondani, hogy jobb, ha távol tartod magad tőle. Ígérd meg Len.
Éreztem, ahogy mégjobban magához szorít egy pillanatra. A szívemet elöntötte valami megmagyarázhatatlan melegség. Talán azért, mert valaki más is törődik velem a testvéreimen kívül? Vagy egyszerűen azért, mert ez a valaki éppen Sam Winchester? Nem tudtam.
- Ígérem - öleltem vissza.
A nap hátralévő részét filmezéssel töltöttük. Valami régi vígjátékot néztünk, amin halálra nevettük magunkat. Castiel bejött bocsánatot kérni, mire megnyugtattam, hogy már nem haragszom annyira. Többen nem zavartak. Mikor azt hittem, tiszta volt a levegő, gyorsan kiszaladtam pattogtatni kukoricát és egy doboz üdítő se ártott volna. Sajnos tévedtem, ugyanis Lucifer a pultnál ült. Amilyen mázlista vagyok, nem vettem észre, csak amikor megszólalt, ezzel a frászt hozva rám.
- Stanford. Ugye tudod, hogy az messze van? - Gondolkodott hangosan.
- Lucifer, ugye tudod, hogy egy tapló vagy? - Ha a tekintetemmel ölni tudtam volna, már nem élne.
Ne szólt hozzám többet. Megelégedett azzal, hogy egy fájó pontra tapintott. Mindig ott ütött, ahol fájt. Nem hagyhattam, hogy elrontsa a maradék óráimat Sam-mel, így szó nélkül visszasiettem az emeletre. Beszélgettünk, nevettünk és nekem pont erre volt szükségem. Mikor nem bírtam elviselni az emberek közelségét, akkor mindig felhívtam őt. Sajnos nem sokáig élvezhetem a társaságát, mert pont azért jött át ma, hogy egy "búcsú" látogatást tegyen.
- Hiányozni fogsz - görbítettem le a szám sarkát.
- Ne kezd már most - emelte fel a kezeit védekezően. - Még van pontosan nyolc percünk, mire megérkezik a fuvarom.
- Ígérd meg, hogy beszélünk majd telefonon - töröltem le a könnyeimet. Fenébe, hogy sosem fogynak el.
Elém lépett és átkarolt.
- Amikor csak tudlak, hívlak.
Szedelődzködni kezdett, mire én elindultam lefelé a lépcsőn.
- Nagyon szép anyukád volt - állt meg hirtelen, az egyik kiakasztott képnél. - Az ő szemeit örökölted.
- Mi vagyok én? Egy elcseszett Harry Potter? - Puffogtam, de azért szemügyre vettem én is a nőt.
Haja ébenfekete, szeme rikító kék. Castiel és én is örököltük ezt a két tulajdonságát. Barna bőre utalt a származására.
- Spanyol volt és apa egy utazása során ismerte meg. - Meséltem neki, ki tudja miért.
- Mr. Soule-val még nem találkoztam - gondolkodott hangosan.
- Addig örülj! Apánk szereti magát Istennek hinni - magyaráztam kissé elnyújtva a mondatot.
- A mienk is. - Mosolygott rám.
Ekkor szólalt meg a csengő. Az ajtót kinyitva, Dean vigyorgó fejével néztem szembe.
- Jöttem, hogy hazavigyem azt ott - mutatott mögém.
Megfordultam és még egyszer magamhoz öleltem barátomat.
- Karácsonykor jövök. Tényleg vigyázz magadra - motyogta a hajamba.
- Te is - rázkódtam immár a sírástól.
- Valaki hívjon állatmentőt, mert egy vérző szívű bocit kell ellátni - törte meg Dean hangja a pillanatot.
Egy puszit nyomtam Sam arcára, aztán megvártam, míg beülnek az autóba. Addig integettem, ameddig el nem tűntek a sarkon.
<- Előző fejezet
- Hogy értetted, hogy mindenki ismeri Dean-t a városban? - kérdeztem a mellkasába motyogva, mire érezhetően megfeszült.
- Hosszú történet. - Próbálkozott.
- Nekem meg van időm.
Ismerhetett volna már annyira, hogy ha valami érdekel, akkor addig nem tágítok a témától.
- Volt pár ügye. Nem hiába ismételt évet. Nem is egyszer csapták ki iskolából.
- Milyen ügy? - Tértem szerintem a legkényesebb területre.
Pár percig csak a némaság válaszolt, aztán egy remegős, mély lélegzetet vett és folytatta.
- Rossz társaságba keveredett és drogokkal, meg nőkkel kereskedett. Apa dühöngött, anya sírt. Elvonóra küldtük. Hat évet vesztegetett el ezért az életéből. Ezért járhat most veled egy osztályba. - Tért ki rám. - Én is csak annyit tudok mondani, hogy jobb, ha távol tartod magad tőle. Ígérd meg Len.
Éreztem, ahogy mégjobban magához szorít egy pillanatra. A szívemet elöntötte valami megmagyarázhatatlan melegség. Talán azért, mert valaki más is törődik velem a testvéreimen kívül? Vagy egyszerűen azért, mert ez a valaki éppen Sam Winchester? Nem tudtam.
- Ígérem - öleltem vissza.
A nap hátralévő részét filmezéssel töltöttük. Valami régi vígjátékot néztünk, amin halálra nevettük magunkat. Castiel bejött bocsánatot kérni, mire megnyugtattam, hogy már nem haragszom annyira. Többen nem zavartak. Mikor azt hittem, tiszta volt a levegő, gyorsan kiszaladtam pattogtatni kukoricát és egy doboz üdítő se ártott volna. Sajnos tévedtem, ugyanis Lucifer a pultnál ült. Amilyen mázlista vagyok, nem vettem észre, csak amikor megszólalt, ezzel a frászt hozva rám.
- Lucifer, ugye tudod, hogy egy tapló vagy? - Ha a tekintetemmel ölni tudtam volna, már nem élne.
Ne szólt hozzám többet. Megelégedett azzal, hogy egy fájó pontra tapintott. Mindig ott ütött, ahol fájt. Nem hagyhattam, hogy elrontsa a maradék óráimat Sam-mel, így szó nélkül visszasiettem az emeletre. Beszélgettünk, nevettünk és nekem pont erre volt szükségem. Mikor nem bírtam elviselni az emberek közelségét, akkor mindig felhívtam őt. Sajnos nem sokáig élvezhetem a társaságát, mert pont azért jött át ma, hogy egy "búcsú" látogatást tegyen.
- Hiányozni fogsz - görbítettem le a szám sarkát.
- Ne kezd már most - emelte fel a kezeit védekezően. - Még van pontosan nyolc percünk, mire megérkezik a fuvarom.
- Ígérd meg, hogy beszélünk majd telefonon - töröltem le a könnyeimet. Fenébe, hogy sosem fogynak el.
Elém lépett és átkarolt.
- Amikor csak tudlak, hívlak.
Szedelődzködni kezdett, mire én elindultam lefelé a lépcsőn.
- Nagyon szép anyukád volt - állt meg hirtelen, az egyik kiakasztott képnél. - Az ő szemeit örökölted.
- Mi vagyok én? Egy elcseszett Harry Potter? - Puffogtam, de azért szemügyre vettem én is a nőt.
Haja ébenfekete, szeme rikító kék. Castiel és én is örököltük ezt a két tulajdonságát. Barna bőre utalt a származására.
- Spanyol volt és apa egy utazása során ismerte meg. - Meséltem neki, ki tudja miért.
- Mr. Soule-val még nem találkoztam - gondolkodott hangosan.
- Addig örülj! Apánk szereti magát Istennek hinni - magyaráztam kissé elnyújtva a mondatot.
- A mienk is. - Mosolygott rám.
Ekkor szólalt meg a csengő. Az ajtót kinyitva, Dean vigyorgó fejével néztem szembe.
- Jöttem, hogy hazavigyem azt ott - mutatott mögém.
Megfordultam és még egyszer magamhoz öleltem barátomat.
- Karácsonykor jövök. Tényleg vigyázz magadra - motyogta a hajamba.
- Te is - rázkódtam immár a sírástól.
- Valaki hívjon állatmentőt, mert egy vérző szívű bocit kell ellátni - törte meg Dean hangja a pillanatot.
Egy puszit nyomtam Sam arcára, aztán megvártam, míg beülnek az autóba. Addig integettem, ameddig el nem tűntek a sarkon.
<- Előző fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése