2018. május 15., kedd

Miattad

Bocsánat



 Vártam, hogy hazaérjen. Minden pillanatot megért az, mikor belép az ajtón és rám mosolyog. Még akkor is, ha valójában, mélyen legbelül, nem is nekem szánja. Hiszen Bianca sosem lehet az enyém. Én léptem hátra egyet, mikor már-már beleőrült a tudatba, hogy beleszeretett két férfiba is. Én, aki mindig is a legjobb barátja voltam és ott álltam mellette jóban rosszban. Ő pedig csak belerángatja minden hülyeségbe és hiába próbálok mérges lenni a lányra, nem sikerül. Mikor kidobták őt otthonról, hozzám jött a problémáival és a mai napig egy tető alatt lakunk. Kirángattam a gödör aljáról és ő is megtette ezt velem jó párszor. Nem vethetem most a szemére, hogy elcseszi az életét azzal az egoista Starkkal. Hiába lenne igazam, ő ezt nem látná be. Elvakítja a rózsaszín köd, amitől még az orráig se lát. Ha itt lenne, csak gratulálni tudnék neki. Az órára néztem és megállapítottam, hogy három órája itthon kéne lennie. A szemeim le akartak csukódni, de megígértem, hogy megvárom. Ő pedig azt, hogy időben ér haza. Miért nem tudtam csak egy kicsit kitartani? Lehetséges, hogy akkor engem választott volna. Mérges voltam, de inkább csak magamra. Hiszen amilyen naív, még fel se tűnt neki, mennyire küzdünk mindketten érte. A fenébe is, még mindig szeretem. Ha itt lenne... Akkor sem mondanám el neki, hogy mit érzek. Félreálltam az útból, hogy boldog lehessen.
 - Tudod miért? - Motyogtam félhangosan.
 Annyiszor elképzeltem már, hogy felteszem neki ezt a kérdést, de sose tudtam mi lenne a válasza. Valószínűleg nem értené. Pedig minden miatta van. A vörös göndör haj, a szeplők és az a csilingelő hang, amikor kimondja a nevemet.
 Az ajtó túloldaláról kulcs csörgés hallatszódott át és én arra fordultam.
 - Bocsánat, Thor! Késtem. - Lépett be az ajtón, sugárzó mosolya pedig betöltötte a szobát.
 Sose tudnék rá haragudni.

Kezdő

Nah, Bianca egy kicsit dühös Thorra... A bosszú pedig egyszerre jó és... Inkább olvassatok! :D

.

 Az órára nézve rájöttem, hogy már akkor késésben voltam, mikor lebeszéltem a találkozót. Már valószínűleg mindenki ott volt a Valhallában, csak én voltam olyan szerencsétlen, hogy nem tudtam mit vegyek fel. Közben végig veszekedtem magammal.
 - Te teljesen hülye vagy Bianca. Minek vennéd fel a miniszoknyát a bőrkabáttal? - Morogtam, ahogy a kedvenc ruhadarabjaim ott hevertek az ágyon. - Thor most úgyse érdemli meg, hogy kiöltözzek neki, de mondjuk féltékennyé tudnám tenni, ha olyan ruhába mennék, amiben mindenki megnéz. Nem, azt meg nem igazán szeretem. Hagyjuk a fenébe!
 Végül egy teljesen átlagos szettnél maradtam, hiszen nem kellett soha kiöltözni egy kocsmába. Megfelelőnek találtam az egyszínű nadrágot bakanccsal és hozzá a kék pulóveremet. Sminket most nem volt időm felrakni, csak egy leheletnyit, hiszen azzal, hogy kivasaltam a hajam, rengeteg idő ment el. Bedobáltam minden cuccomat a táskámba és kiléptem a szobámból. Leszaladtam a lépcsőn és meg sem álltam a központi szökőkútig. Ott is csak azért torpantam meg, mert csörgött a mobilom.
 - Mindjárt ott vagyok! - Mondtam barátnőmnek köszönés nélkül.
 - Oké. - Kiabálta túl a hangzavart és lenyomott.
 Sietve tettem meg az út maradékát és enyhe gyomorgörccsel léptem át a Valhalla ajtaját. A bent dübörgő zenéből ítélve nem csak a szokásos banda van itt. Szinte azonnal kiszúrtalak, ahogy a szokásos hátsó asztalnál éppen Raven és Loki társaságában iszogatsz. Egy pillanatig felejtettem rajtad csak a tekintetem, de mintha csak megérezted volna, felém fordultál és elmosolyodtál. Én pedig látványosan félrefordítottam a fejemet és a pulthoz léptem.
 - Egy tequilát kérek. - Intettem a nőnek és mikor elém rakta már nyúltam volna a pénztárcámhoz, de egy kéz megakadályozott benne.
 - Én állom. - Mosolygott rám a mellettem álló és nekem keserű íz járta át a szám.
 - Tony. - Mondtam és megszokásból Raven felé néztem, hátha ki tud menteni engem ebből a szituációból.
 - Szeretem, ahogy kimondod a nevem. - Hajolt le hozzám és éreztem ahogy a bőréből párolog az alkohol.
 - Mennyit ittál? - Húztam el a szám, de mikor a háta mögött megláttam, hogy Thor minket néz, azonnal egy hatalmas műmosolyt erőltettem az arcomra.
 - Nem eleget. - Gondolkodott el látványosan. - Hallom összejöttél az új fiúval.
 Nem akartam a képébe mondani, hogy Thor már legalább két éve egy iskolába jár velünk, hiába később csatlakozott, és azt sem akartam a szemére vetni, hogy semmi köze ehhez, főleg azok után, hogy ő szakított velem. Nem is értettem, miért méreget úgy, mintha egy darab hús lennék.
 - Tudod mit? Erre még meghívhatsz. - Böktem az újabb adag piára, amit kikértem, majd rákacsintottam és elsétáltam onnan.
 Egy kicsit kárörvendően álltam meg a lesokkolt társaságom előtt, akik valószínűleg annyira meg voltak lepődve, mint én. Hiszen Tonyval legalább fél éve nem beszéltem egy szót se.
 - Mi az? Csak láttam, hogy tökéletes. - Mondtam, majd mikor észbekaptam, hogy mi csúszott ki a számon, gyorsan kijavítottam magam. - Mármint az öltönye...
 - Póló volt rajta. - Kelt fel Raven a helyéről egy vigyorral.
 Én pedig, mintha mi sem történt volna, leültem a hosszúhajú srác mellé. Loki követte Ravent a pulthoz és valószínűleg Thor csak erre várt. Abban a pillanatban, ahogy öccse is lelépett, elkapta a derekamat és magához húzva, a fülembe súgott.
 - Ha az volt a terved, hogy féltékennyé tegyél, akkor csak szólok, hogy sikerült. - Morogta mély hangján, majd ráharapott a fülcimpámra. - De olyan játékot játszol, amiben még csak kezdő vagy, én pedig profi.
 Próbáltam a gyomromban lévő pillangókat egyhelyben tartani, de nem igazán sikerültek. Inkább csak felé fordultam és úgy, hogy ajkunk összeérjen, mélyen a szemébe néztem.
 - Honnan tudod, hogy kezdő vagyok? - Mosolyogtam a kék íriszekbe és beletúrtam a szőke tincsekbe.
 Morgás szerű hangot adott ki és mielőtt megcsókolhatott volna, kicsúsztam a karjai közül.
 - Bekapcsolok valami normális számot. - Jártam két lépéssel odébb, miközben a zenegép felé igyekeztem.
 A számok között kutattam, mikor megéreztem a hátamnak nyomódó testet.
 - Alábecsültelek. - Búgta a fülembe és átkarolt. - De most már eleget szenvedtem.
 - Azt majd én eldöntöm. - Nyúltam hátra és végig simítottam az arcán, miközben bekapcsoltam egy Metallica dalt.
 Megfordultam az ölelésében és a Frantic első ütemeire, végre megkegyelmeztem neki.
 - Szólok Lokinak, hogy ma nem alszok otthon. - Mondta két csók között.
 Én pedig csak egyetértően hümmögtem. Ez tényleg jó ötletnek tűnt.

2018. május 9., szerda

Broken rose

Avengers <3



 Lily nem is tudta mikor, de egyszer csak megunta, hogy a bátyja letargiába esett egy nő miatt. Hiszen mikor kicsik voltak, ő tett magának egy fogadalmat, hogy egyetlen lány miatt lehet szomorú a testvére, mégpedig ő miatta. Úgyhogy nem tűrhette tovább ezt a depressziós állapotot és lépett. Már Steve ajtajában állt és azon kattogott az agya, hogy vajon mit mondhatna, amivel rávehetné valamire. Aztán terv hiányában, az "in medias res" mód mellett döntött és szinte rátörte a testvérére az ajtót.
 - Ez így nem mehet tovább! - Adott hangot előző gondolatainak.
 Steve az ágy hát támlájának dőlve olvasott valamit, de mikor meglátta ki érkezett, becsukta a könyvet és lerakta a szekrényére. Ismerte már annyira a húgát, hogy tudja, ez nem lesz egy egyszerű menet.
 - Micsoda? - Mosolygott Lilyre, de ez nem az a szokásos mosoly volt.
 Ezt megfertőzte a viszonzatlan szerelem és a kétség. Lily ezt gyűlölte látni a saját bátyján. Jelen pillanatban meg akarta fojtani azt a nőt.
 - Nem sírhatsz örökre Raven után. El kell döntened, hogy mit akarsz tőle! - Még ő is meglepődött mennyire kétségbeesetten hangzott ez a mondat a szájából.
 Nem akarta, hogy a testvére összetörjön, de rá kellett jönnie, hogy ezzel már elkésett.
 - Nem sírok iránta, hiszen ő a legjobb barátnőm. - Morogta, miközben Lily leült mellé. - Én csak aggódok, hogy Lokival nem fognak megint összejönni most miattam.
 A lány hitetlenkedve nézett bátyjára.
 - Te most? Komolyan? - Pislogott sűrűn, majd arcát a kezébe temette.
 Nem tudta hogyan közölje a hírt, szóval egy hatalmas sóhaj után kinyögte.
 - A legjobb barátnőd? Steve... Mióta ismered, bele vagy zúgva és bocsi, hogy tőlem kell megtudnod, de sosem volt számodra közömbös Raven. - Mondtam kegyetlenül szemébe az igazságot.
 És akkor megtörtént. Steve kinyitotta a száját, hogy ellenkezzen, majd becsukta és egy félmosollyal a szája szélén, átölelte húgát.
 - Köszi. - Suttogta, majd hirtelen, mintha kicserélték volna, felpattant és öltözni kezdett.
 - Most hova? - Kérdezte a teljesen összezavarodott lány.
 - Megyek és elmondom Ravennek, hogy szeretem. Nem  fogom hagyni, hogy Lokié legyen. - Mondta és kiszaladt a szobájából, lerobogott a lépcsőn, majd nagy zajjal becsapta a bejárati ajtót is.
 Lily pedig annyit se mondhatott, hogy ő ezt nem így képzelete, és valójában csak le akarta beszélni őt az ehhez hasonló tervekről. Úgy látszik testvérként befuccsolt a karrierje.
 - Persze, menj csak. - Morogta a szoba csendjébe, majd eldőlt az ágyon.
 A telefont nyomkodva teljesen véletlenül Bucky-nál állt meg a messenger görgetésben és megnyitva az üzeneteket ráírt.
 "Nincs kedved elmenni az SM*-be?"

Szinte azonnal érkezett a válasz.

 "Negyed óra és ott vagyok"

 Lily elmosolyodott és szerelmesen felsóhajtott. Negyed óra múlva pontosan csöngettek és ketten elindultak a borongós éjszakába. Így történt, hogy Lily már nem volt otthon, mikor Steve teljesen összetörve hazaérkezett és leitta magát.


*Sister Margaret's ~ Deadpoolék kocsmája

2018. május 7., hétfő

Zűrös reggel

Avengers szösszenet <3


 Első gondolatom az volt, hogy megölöm Lokit, amiért megint felhúzva hagyta a redőnyt. A második pedig az, hogy én már nem élek együtt vele, szóval nekem lehetett volna annyi eszem, hogy este lehúzom. Majd végül jött a felismerés, miszerint az estére sem emlékszem. Lassan kinyitottam a szemem és a kezemmel takartam el a fényt.
 - Miért? - Morogtam magam elé és átkoztam a másnaposságot.
 Valószínűleg a hangomra kezdhetett el mellettem mocorogni az a valaki, ezért felé fordultam és egy pillanatnyi döbbenet után rájöttem, hogy Steve fekszik mellettem.
 - Jó reggelt? - Kérdeztem, mikor rám nézett kómás fejjel.
 - Azt. - Nyöszörgött, majd elbújt a párnába.
 Megvontam a vállam és kimásztam az ágyból. Úgy éreztem, hogy muszáj innom egy korty vizet. Elindultam kifelé, de ekkor a szemem megakadt a földön lévő ruhakupacon. Aztán magamra néztem és rájöttem, hogy bizony elég hiányos az öltözékem, mondhatni Ádám kosztümben flangálok éppen a szobában. Összeszűkült szemekkel néztem körül a helyiségben egyéb árulkodó jelek után kutatva, de elég volt az is, hogy mikor Steveről lecsúszott mocorgás közben a takaró, kivillant fedetlen segge, amire még a legheteróbb pasas is ugrana.
 - Steve? - Kérdeztem, miközben felvettem alulra a fehérneműmet.
 Válaszul csak morgás érkezett.
 - Mi este lefeküdtünk?
 Legjobb barátom felkapta a fejét, dörzsölni kezdte a szemét, majd körbe nézett és ásított egyet.
 - Asszem' igen. - Dőlt vissza. - Te is meztelen vagy, meg én is, szerintem nem csak pókereztünk este.
 Igazat adtam neki és felkaptam a pólóját a földről, hogy belebújjak. Kinyitottam a kulcsra zárt ajtót és lesétáltam a konyhába. Elég sokszor jártam már itt, hogy tudjam mi hol van. Teljesen otthonosan mozogtam az egész lakásban.
 - Ez nem igaz! - Hallottam fentről egy női hangot, ami majd megfullad a röhögéstől.
 Konstatáltam magamban, hogy Lily is itthon van, majd folytattam a kávé elkészítését.
 - Szóval lefeküdtél a legjobb haveroddal? - Hangzott fel mögöttem egy mondat és mikor megfordultam, Lily pólóba bújt, mezítlábas alakját láttam az ajtófélfénak dőlni.
 - Szóval összefekszel a bátyád legjobb haverjával? - Mosolyogtam rá.
 - Honnan..? - Sápadt el egy pillanatra, de hamar rendezte a vonásait.
 - Van szemem, kislány, nem úgy mint Stevenek. - Magyaráztam és még egy bögrét elővettem, hogy neki is tölthessek.
 - Jah... - Morogta az orra alá és biccentett egyet köszönetképp.
 - Még Heimdal is többet lát nála. - Tettem hozzá.
 Lilyből kitört a nevetés, a baj csak az volt, hogy pont akkor, mikor bele akart inni a kávéba.
 - A fenébe. - Röhögött továbbra is és végig nézett hófehér pólóján, amit talán egy gyors mosás még megmenthetett volna.
 Megveregettem a hátát és átlépve a kilötyögtetett italt, visszamentem Steve szobájába. Letettem az asztalára a két bögrét, lejjebb húztam a redőnyt és visszafeküdtem mellé. Épp meg akartam szólalni, mikor lentről csengetés hallatszódott, majd egy kiáltás Lilytől, hogy majd ő kinyitja.
 - Most mit csinálunk? - Kérdeztem, miközben a plafont bámultam.
 Steve valószínűleg még csak most foghatta fel, hogy visszatértem, mert eléggé meglepődött képet vágott.
 - Nem tudom, de most nem is akarok ezen gondolkodni. - Túrt bele a hajába.
 - Akkor aludjunk még rá egyet. - Fordultam felé és lehunyt szemekkel magamra erőltettem egy kis alvást.
 Mikor felkeltünk megint, már sötétedett és a kávék is kihűltek, de valahogy Steve karjaiban ez nem érdekelt annyira.

~~0~~

 Reggel mikor felkeltem első dolgom volt, hogy a telefonomért nyúlok. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy hogyan magyarázom meg a bátyámnak, hogy a legjobb haverjával fogok elmotorozni a naplementébe úgy, hogy ő nem jöhet. Kikászálódtam az ágyból és még pont hallottam, ahogy Steve ajtaja nyikorogva becsukódik. Minden hangját ismertem már ennek a háznak. Elindultam én is a konyhába, de egy morgás megállított. Gyanakodva nyitottam be a világos szobába és premier plánban láthattam bátyám kerek seggét.
 - Legalább szólhattál volna este, hogy felhoztál valakit. - Duzzogtam jó hangosan, hogy felkeljen rá.
 - Én se kérdezem kivel fekszel le. - Ült fel.
 - Még jó. - Kerekedtek el a szemeim, mikor belegondoltam mi lesz majd a reakciója, ha egyszer kiderül, hogy Buckyval vagyok együtt.
 - Ha ennyire érdekel a magánéletem, menj és nézd meg magad amúgy. - Vont vállat és megigazította a takarót.
 Összeszűkített szemekkel figyeltem a mozdulatait. Olyan könnyedén leenged, hogy az már gyanús.
 - Ismerem? - Kérdeztem rá azonnal.
 - Raven az. - Nyögte ki, és mintha még ő is csak most jött volna rá, elrévedt a távolba.
 - Ez nem igaz! - Kiáltottam fel nevetve, majd halkabbra vettem a figurát. - A talpig becsületes bátyám a legjobb barátnőjével?  Ti aztán nem vagytok semmik!
 Nem hagytam, hogy válaszoljon, látnom kellett a saját szememmel. Csíptem amúgy a fekete hajú csajszit, még akkor is, ha elég furcsa volt a stílusa. Viszont úgy voltam vele, hogy ha ő elviseli az enyémet, akkor már én is megtehetem ugyanezt. Viszont mikor otthagyott kávés pólóval, legszívesebben a lelkére kötöttem volna, hogy azért ne játszadozzon a bátyámmal. Ekkor viszont csöngettek.
 - Nyitom! - Kiáltottam, inkább a fent lévőknek, mint a vendégnek.
 - Szia! - Köszöntem az ajtóban álló Buckynak.
 Ő csak végig mérte a felsőmet és elvigyorodott.
 - Látom mozgalmas reggeled van.
 - El se hiszed mennyire. - Nevettem.
 - Steve? - Tátogta és benézett mögöttem a házba.
 Csak megráztam a fejem mosolyogva, ezzel jelezve, hogy nincs a közelben. Ő pedig magához húzott egy gyors csókra.
 - Fel kell öltöznöm. - Mosolyogtam bele a csókba.
 - Nekem így jobban tetszel. - Simított végig a derekam vonalán.
 Megforgattam a szemem és kifordultam az öleléséből.
 - Mindjárt jövök. - Szaladtam fel az emeletre.
 Mielőtt elindultam még beszóltam Steve szobájába, hogy ne várjon ma haza, mert lehet mshol alszom, de nem hiszem, hogy bármelyikük is hallotta volna. Na mindegy, az én lelkiismeretem tiszta volt. Nagyjából addig, amíg újra meg nem csókoltam a bátyám legjobb barátját.

2018. május 3., csütörtök

A mi történetünk

Egy kicsit kölcsönvettem a karaktereitek nevét, ne haragudjatok. Remélem nem lesz szerzői jog meg hasonló, vagy max a fic kárpótol titeket. Jó olvasást!


 Egy óvodában kezdődött az egész történetünk. Legjobb barátnőmmel, Ravennel kint homokoztunk és egy hatalmas várat akartunk építeni. Egy olyat, amiben elfértünk volna mindketten családostul. Gyerekek voltunk még és hatalmas volt a fantáziánk. Nagyjából harminc centis homokvárat sikerült építenünk az ebéd idő bejelentéséig, de mi nagyon büszkék voltunk magunkra.
 - Ha felnövök, tényleg lesz egy kastélyom. - Mondtam fekete hajú barátnőmnek.
 - Akkor majd néha hívj meg magadhoz. - Vont vállat nemtörődöm módon.
 Alig vártuk, hogy végre leteljen az étkezés és a délutáni alvás. Mi ketten voltunk az elsők az udvaron. Legalábbis ezt hittük. Vidáman szaladtunk, hogy folytassuk művünket, de ami ott fogadott, attól mindketten megdermedtünk.
 - Ki tette ezt? - Szipogtam, ahogy a romokra néztem.
 - Megverem! Bianca, esküszöm, hogy megverem! - Kiabált mérgesen Raven.
 Ekkor a csúszka mögül elénk lépett egy fiú. Vállig érő fekete haja volt és idegesítő mosollyal belerúgott a homok kupacba.
 - Én voltam. - Közölte. - Nem tetszett.
Barátnőm arca elvörösödött és elkezdte kergetni a fiút. Én pedig csak álltam, pont annyira megsemmisülve, mint a vár.
 - Sajnálom. - Nyújtott felém zsepit egy szőke hajú fiú. - A féltesóm nem a legkedvesebb.
 Egy pillanat alatt elöntött a düh.
 - Máskor jobban figyelhetnél a testvéredre! - Kiabáltam szegény kisfiúval, aki csak meg akart vígasztalni.
 - Segítek újjá építeni. - Ajánlotta fel.
 - Inkább menj innen. - Morogtam dacosan és vörös hajamat precízen felkötöttem a fejem tetejére és nekiláttam újra a munkának.
 A szőkeség elsétált és nemsokára Raven jelent meg maszatos arccal.
 - Sikerült megverni. - Jelentette ki boldogan. - Pedig milyen aranyos.
 Csodálkozva néztem fel rá.
 - Igen az. - Forgattam meg a szemeim.
 Egy ideig csendben munkálkodtunk, majd ismét ő törte meg a csendet.
 - A tesójának bejössz. - Nevetett fel halkan és a hátam mögé mutatott.
 Megfordultam és a szőke fej abban a pillanatban elkapta rólam a tekintetét. Fújtattam egyet és inkább megpróbáltam elfelejteni, hogy mennyire goromba voltam vele az előbb.
 - Szerintem, ha felnőtt leszel, ő lesz a férjed. - Motyogta Raven, de elengedtem a fülem mellett.
 Persze, az kéne még. Van nekem így is elég gondom. Például újá kell építeni egy homokvárat.

~~0~~

 A kicsengő áldásként hatott pénteken az Asgardi főiskola tanulóira. Az összes tankönyvemet összeszedtem és elindultam a szekrényem felé.
 - Nah - lépett mellém Raven -, ma kaptál már üzenetet?
 Nemlegesen ráztam a fejem.
 - Az gáz. - Vont vállat. - Lehet most lesz ott.
 Egy részem nagyon is reménykedett benne, hogy igaza lesz. Azonban egy másik már kíváncsi volt, hogy mi is ez pontosan. A történetünk következő állomása ugyanis ebben a főiskolában játszódott le. Én minden héten, pontosabban péntekenként, egy kis cetlit találtam a szekrényemben. Nem sok dolog volt rajta. Csak egy dolog, vagy egy tulajdonság, ami engem jellemez. Az aláírás pedig mindig ugyan az volt. "ÉN". Szerintem ebből nem sokan jöttek volna rá egyből a megoldásra és sajnos ezzel én is így voltam. Már lassan két éve kapom ezeket a bókokat, de sosem sikerült elcsípnem a tettest. Pedig meg akartam neki köszönni, hogy feldobja a hetemet mindig.
 - Na? - Állt meg barátnőm és izgatottabban várta, hogy nyíljon a szekrényem, mint én.
 Ahogy a lakat lekerült, a szívem hatalmasat dobbant. A cipőm elé hullott egy újabb fecni, amin most is ott volt a bók és az aláírás.
"Gyönyörű szeplők ~ ÉN"
 - Ez annyira nyálas. - Morogta Raven. - Nem tudom ki az, de ő lesz az igazid.
 Ezt olyan magabiztosan jelentette ki, hogy egy pillantig én is elhittem, de aztán elhessegettem a gondolatot. Éppen valami csípőset akartam válaszolni, mikor a folyosó másik végén megjelentek a srácok. Raven a szekrénynek dőlve várt és mikor meglátta a távolban Lokit, megforgatta a szemeit, de azért egy apró mosoly ott bújklt a szája szegletében.
 - Mizu? - Karolta át az alacsony lány vállát a fekete hajú srác és egy csókot adott neki.
 - Semmi különös. - Mondtam, és lepacsiztam a mellette álló Thorral.
 - Már megint egy? - Kérdezte a szőke félisten.
 Megvontam a vállam.
 - Csak nem féltékeny vagy? - Vigyorogtam rá.
 Thor, Loki, Raven és én már elsőben összehaverkodtunk. Azóta Lokiék összejöttek és csak reménykedtünk, hogy a fősuli örökké tart. Hiszen utána mindenkinek más tervei voltak, ami biztosan szétszakítana minket.
 - Én? - Hajolt le hozzám és hosszú haja az arcába hullott. - Soha.
 Farkasszemet néztünk egy ideig, majd Loki törte meg a csendet.
 - Inkább rombolnék le homokvárakat, mint hogy ezeket nézzem. - Morogta, mire egy szúrós pillantást kapott Raventől.
 - Akkor most már megyünk inni? - Kérdezte unottan.
 Bepakoltam a szekrényembe és hangosan becsukva az ajtaját, elindultam kifelé. Így telt egy átlagos péntek.

~~0~~

 Nem hiszem, hogy véletlen lett volna, hogy pont aznap léptél vissza az életembe, de sosem fogom megbánni. Sajnos az iskolával igazam lett. Ahogy végeztünk, mindenki szétszéledt. Mondjuk Raven és Loki összeköltöztek és dolgozni kezdtek. Thor elment egy másik országba jogot tanulni, hogy mester szintre emelje a tudását. Én pedig egy helyi kocsmában vállaltam állást. Persze előtte én is utaztam egy-két helyre, de ahhoz pénz kellett. Az pedig csak munka során termelődött. Szóval éppen öt korsó sört próbáltam lecsapolni úgy, hogy mindegyik tetején szép maradjon a hab, mikor az ajtó fölé szerelt szélcsengő megszólalt, ezzel azt jelezve, hogy újabb vendég érkezett a Valhallába.
 - Egy sört kérek majd. - Szólalt meg mögöttem az idegen.
 Éppen nem voltam jó hangulatomban, szóval félhangosan kezdtem az illető tudtára adni a dolgokat.
 - Előbb kiviszem ezeket, aztán esetleg tudok veled is foglalkozni, már, ha megbocsájt. - Fogtam meg a tálcát a poharakkal és egy negédes mosollyal fordultam meg, hogy az utolsó szavakat a szemébe mondhassam.
 Viszont, ahogy megláttam az idegen ismerőst, elnémultam.
 - Sose tudunk úgy találkozni, hogy ne kiabálj le valamiért? - Sóhajtott fel a srác és egy olyan mosolyt villantott rám, hogy a szívem kihagyott egy ütemet.
 - Thor. - Motyogtam. - Ezeket kiviszem... És...
 Intett, hogy nyugodtan végezzem a dolgom, majd miután visszaálltam a pultba, csak bámultam rá. Mikor is? Két éve láttam talán utoljára? Túl hosszú idő.
 - Levágattad a hajad. - Nevettem el magam és a pulton keresztülhajolva, magamhoz öleltem. - Hiányoztál.
 - Te is Bianca. - Simított végig a hajamon. - Szóval, hol a söröm?
 Nevetve és a könnyeimmel küszködve adtam ki neki a kért italt és mesélni kezdett, hogy mik történtek vele. Aztán kérdezgetni kezdett, de én még mindig alig akartam elhinni, hogy újra itt van. Annyira más lett. Annyival érettebb. Ha hinnék az ilyesmiben, azt mondtam volna, hogy beleszerettem abban a pillanatban. Vagy lehet, hogy már előtte? Lehetséges, hogy azért nem volt eddig normális kapcsolatom, mert arra vártam, hogy ő lépjen?
 - Most merre mész? - Kérdeztem, hogy megtörjem a gondolatmenetemet. - Holnap nem dolgozom. Összefuthatna a nagy csapat.
 - Egy hotelben béreltem szobát. - Vont vállat. - Benne vagyok a találkozóba. Megadom a számom.
 Előkotortam neki egy papírt és egy tollat, majd bocsánatkérően néztem rá, amikor ki kellett vinnem az italokat egy asztalhoz. Lassan lepakoltam a poharakat és az üvegeket, majd mikor megfordultam, hogy visszatérjek, Thor addigra eltűnt. Próbáltam visszanyelni a keserűséget, ami a torkomat mardosta. Azzal nyugtattam magam, hogy biztosan fáradt. Visszamentem a pulthoz és elvettem a fecnit. Elolvastam a számot, majd lejjebb tévedt a tekintetem. Képes volt aláírni. Mintha nem tudnám ki ő.
"ÉN"
 Megszédültem, mikor megláttam azt az egy szót. A szám elé kaptam a kezem és elolvastam újra és újra, de nem változott meg. Se a kézírás, se a szó.
 Úgy, ahogy voltam, kiszaladtam a kocsmából és körülnézve az utcán, még éppen láttam, ahogy befordul a legközelebbi sarkon. Utána szaladtam és mikor végre utolértem, szó szerint belecsapódtam a hátába.
 - Te voltál az! - Ütöttem meg és próbáltam levegőhöz jutni.
 Thor nagyon lassan fordult meg, és egy mosollyal az arcán nézte, ahogy kapkodom a levegőt.
 - Én voltam. - Vallotta be. - Csak akkoriban azt hittem utálsz és...
 Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot. Magamhoz rántottam egy gyors csókra.
 - Idióta! - Motyogtam, miközben átöleltem széles vállát és az arcom a nyakába fúrtam.
 - Én is téged. - Nevetett fel.

~~0~~

 Idegesen lépdeltem a szobában egészen addig, míg Raven be nem lépett.
 - Szétcseszed a ruhádat. - Jelentette ki halál nyugodtan.
 - Tudom! - Túrtam volna a hajamba, de eszembe jutott, hogy az éppen egy csodaszép kontyba van feltűzve. - El fogom rontani.
 - Dehogy fogod! - Lépett mallém barátnőm és amennyire nagy hasa engedte, magához ölelt. - Amúgy azt tudtad, hogy az apjának van egy kastélya?
 Szemeim kikerekedtek.
 - Viccelsz. - Nevettem fel.
 - Komolyan! - Erősködött. - Szerinted a mi nász-utunk hol volt?
 Hangosan felnevettem. Nem akartam elhinni, hogy itt állok a legjobb barátnőmmel, aki az óvodai esküdt ellenségünktől vár babát, én pedig éppen igent készülök mondani a féltestvérének.
 - Készen vagytok? - Jött be kopogás nélkül Loki.
 - Nem. - Mondtam, de azért felé nyújtottam a karomat és hagytam, hogy kivezessen az udvarra, ahol a ceremóniát tartjuk.
 Megszólalt egy ismerős zene és nekem görcsbe rándult a gyomrom. Raven helyet foglalt az első sorban és Loki egy bíztató mosolyt küldött felém, majs elindultunk a fehér szőnyegen, aminek végén ott várt rám Ő. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson.
 - Gyönyörű vagy. - Mosolygott rám Thor és felemelte a fátylamat.
 Nem bírtam válaszolni, csak rámosolyogtam. Reméltem, hogy ebből az egy gesztusból le tudja szűrni mindazt, amit érzek. Hogy mennyire szeretem őt. Hogy ő életem szerelme. Hogy mekkora egy mázlistának érzem magam.
 - Akarom. - Hagyta el a száját magabiztosan a szó.
 - Akarom. - Adtam meg én is a választ a pap kérdésére.
 - Megcsókolhatja a menyasszonyt!
 Mintha csak erre vártál volna, hozzám hajoltál és úgy csókoltál meg, mint soha azelőtt. Most már tényleg a tiéd voltam. Ez lenne a mi történetünk. Boldogan élünk, míg meg nem...

2018. május 2., szerda

Könny, vér és sár

Alexa:

 Körbejártam a házban, amit por fedett. Évek óta nem voltam itt és hirtelen nem tudtam pontosan hogyan kerültem ide. Nyitva hagytam pár ablakot és a bejárati ajtót, majd felfestettem néhány szimbólumot a falakra. Tettem mindezt úgy, hogy nem voltam teljesen magam. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül, de eddig azt hittem, hogy egyszerűen követnek, vagy csak a sarkamban vannak. Arra egyáltalán nem számítottam, hogy az a valami, vagy valaki, belém költözött. A telefonomat babráltam és a naptárra nézve elfogott a hányinger.
 - Oké, elég ebből! - Keltem fel. - Gyere elő akárhol vagy! Nem vagyok hülye, tudom, hogy itt vagy és azt is, hogy lassan egy éve nem vagyok saját magam. Valahogy csak tudsz velem kommunikálni. Csinálj úgy, mint Voldemort, még azt sem bánnám, csak tudjak már végre valamit...
 A végére elhalkult a hangom. Lehet mégse lenne jó ötlet, ha a fejem hátsó felén megjelenne egy arc, de kezdett idegesíteni, hogy nem emlékszem. Vannak emlékképeim, de nem túl sok és minél jobban erőlködök, annál homályosabb. Mint mikor álmodban futsz egy szoba felé, ami tudod, hogy a kijárat, de az egyre csak távolodik. Felcsaptam a laptopom tetejét és jobb ötlet híján elkezdtem a kutatást onnan, ahol több, mint egy éve abbamaradt. Azt már tudtam, hogy Dean és Gina visszajöttek és élnek. Nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy egy kicsit nyugodt legyek. Viszont Sam még mindig nem került elő és egyre rosszabb érzés kerített a hatalmába. Szóval Patricia életének kezdtem pontosabban utána nézni. Emlékeztem arra is, amit Robert és Sam mesélt. Elizabeth Morey. Igen, a fiatalabbik testvér. A nevet beírva, a képek között találtam egy fotót róla, amitől még a hideg is kirázott. Én ismertem ezt a nőt. Lehunyt szemekkel próbáltam emlékezni valamire, bármire, akármire. És akkor ismét kirázott a hideg. Igen, hideg és hó.
 - A Pokol bejárata. - Suttogtam magam elé.
 Még a fejem is belefájdult, de most, hogy ilyen közel jártam az emlékeimhez, nem hagyhattam elúszni őket. Én találkoztam Elizabeth-el a Pokol bejáratánál és volt ott még valaki. Valaki fontos.
 - Sam? - Ejtettem ki a nevét és ahogy ez megtörtént, elém villant az arca.
 A fejemhez kaptam. Valami nem akarja, hogy emlékezzek. Muszáj lesz pedig. Szóval tovább, előre, egyenesen! Sam is ott volt. Emlékszem a mosolyára. Valamit mondott nekem. Nem, ez inkább egy kérdés volt.
"Bízol bennem?"
 Igen, Sam, bízok benned, de mi történt? Újra a laptop felé fordítottam a figyelmem és meglepődve vettem észre, hogy van rajta valami. Egy tőr. Óvatosan nyúltam felé és abban a pillanatban, ahogy megérintettem, elém villant több ember szenvedő arca. Ijedten húztam el a kezem.
 - Mi a jó élet? - Beszéltem ismét magamhoz.
 - Túl sokáig engedtelek el most. - Hallottam meg a saját hangom, anélkül, hogy megszólaltam volna.
Kikerekedett szemekkel néztem a már elsötétedett gépem képernyőjére, ahol a döbbent arckifejezésem helyett egy gúnyos mosoly fogadott.
 - Ki vagy te? - Kérdeztem, és éreztem, hogy sokkal jobban meg kellett volna ijednem.
 - A nevem Ráchel. - Válaszolt, pedig nem vártam, hogy hamar megtudok tőle bármit is. - Én vagyok a démoni lélek benned. Pont, mint Lea, a nővérem volt a testvéredben.
 - Mit akarsz tőlem? - Tettem fel a kérdést.
 - Teljesen átvenni az irányítást a tested felett és téged kizárni örökre, hogy aztán uralmam alá hajthassam a világot. - Adott azonnal egyenes választ.
 Túlságosan magabiztos volt.
 - Miért pont én? - Rökönyödtem meg.
 A tükörképem hirtelen eltűnt és a nem messze lévő tükörben jelent meg újra.
 - Tudod, Lea bármit csinált, mindent megkapott, amit akart. Persze nem csak azt. - Fintorodott el. - Még azt is, ami nekem járt volna. Hiába hangzik furcsán én, amíg éltem, egyetlen vágyam az volt, hogy gyermekem szülessen. Leának volt már addigra vagy öt, és milyen boldog volt. Én pedig a háttérből irigykedtem rá, egészen addig a napig, míg el nem adtam a lelkem, hogy nekem is születhessen egy.
 Megrökönyödve hallgattam végig a történetet. Eladni a lelked, hogy gyereked legyen? Egy részem megértette, hiszen mindig is szerettem volna, de ebbe a világba nem biztonságos bele születni. Nem akarhattam, hogy még az unokáim is ilyen életet éljenek. Hamar lemondtam arról, hogy nekem valaha is lesz.
 - Mióta vagy bennem? - Nyeltem nagyot és nem akartam tudni a választ.
 - Nagyjából egy éve. - Vonta meg vállát a tükörképem.
 Összeszorult a gyomrom és fel akartam kelni, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Ő pedig folytatni kezdte.
 - El se tudod képzelni hány embert öltél meg az utasításomra. - Mosolyodott el.
 - Hagyd abba. - Hunytam le a szemem és próbáltam kizárni őt a fejemből.
 - A kedves nővérkéd exe, Ross azt se tudta hirtelen, hogy kivagy, mikor este megtaláltad az egyik helyi kocsmában. - Hatolt át a hangja az éteren.
 Kezemet a fejemre szorítva próbáltam eltűntetni őt. Nem, ebből semmi nem igaz. - Nyugtattam magam. Ross még él és csak Ráchel próbál megtörni. Nem fogom neki engedni.
 - Azt hitted soha nem fogsz ártatlanokat ölni. - Nevetett fel és inkább kijelentette, mint kérdezte.
 Megráztam a fejem. Hazudik!
 - Rendben, te akartad. - Enyhült meg a hangja hirtelen és mintha egy pillanatra barátságosabb lett volna. - Tizenkét órát adok neked egyedül. Addig nézz utána mindenkinek, akiket eddig megöltél. Úgyis én fogok nyerni a végén és ez ellen nem tehetsz semmit. A saját testedben már csak annyi maradt a lelkedből, mint egy darab cukorka. Lassan teljesen az enyém leszel, te pedig eltűnsz. Semmit nem tehetsz már.
 Ahogy elmondta a monológját üvegtörést hallottam. Kinyitva a szemem azonnal megláttam, hogy a tükör darabokra repedve hever a pulton.
 - Én... - Meg akartam szólalni, de ekkor, mintha kiszorították volna belőlem az összes levegőt.
 Valószínűleg elájulhattam, ugyanis mikor felkeltem, a fölldön feküdtem. Felültem, de nem jutottam messzire. Gyengének éreztem magam és mintha nem akart volna engedelmeskedni a testem. Egyesével kellett megmozgatnom az ujjaimat, hogy lássam működnek-e még. Enyhén homályosan láttam, de sikerült felkapaszkodnom a konyhaasztalhoz. Bekapcsoltam a gépet. Két órt voltam kiütve.
 - A fenébe. - Motyogtam, de még a hangom se úgy verődött vissza a falakról, mint megszoktam.
 A fogaskerekek kattogni kezdtek a fejemben, majd az egyetlen épkézláb gondolatot azonnal végre is hajtottam.
 - Castiel! - Szólaltam meg fennhangon, és vártam, hogy megjelenjen a szárnyas.
 - Alexa? - Jelent meg mellettem hirtelen, mire egy hatalmas sóhaj hagyta el a szám.
 - Cas, úristen, hogy én mennyire örülök neked. - Néztem az angyalra és megpróbáltam odalépni hozzá, de túl gyenge voltam. - Bocsi, egy kicsit le vagyok merülve lelkileg.
 Hangosan nevettem fel a saját poénomon, amíg Cas csak értetlenül állt előttem, még mindig egy lépés távolságot tartva. Aztán a nevetésem hirtelen átcsapott görcsös zokogásba. Szóval ilyen, ha az emberben alig van lélek? Eléggé szar érzés, az egyszer biztos.
 - Mi történt? - Guggolt le elém Cas és én csak megfogva a kezét, két ujját a homlokomhoz érintettem.
 Ahogy átadtam azokat az emlékeket, amiket eddig mélyen elnyomtam, én is újraéltem őket. Embereket öltem. Barátokat, ismerősöket és vadászokat. Mindenki arcán értetlenség tükröződik. "Ez nem te vagy Alexa!" Nem, tényleg nem én voltam, de ők ezt nem tudhatták. Abban a tudatban haltak meg, hogy ÉN öltem meg őket. És akkor abban a pillanatban egy hosszabb emlék erejéig bevillant Sam mosolya és egy kérdés.
"Bízol bennem?"
 Arcomon ismét végigfolytak a könnyek. Sam Winchestert nem a démon ölte meg, hanem Alexa Martens. Az első és egyetlen áldozat, akinek a vére a saját kezemhez tapad.


Castiel:

 Visszakerülve a Földre, nem tudtam merre vagyok. Aztán egy ismerős hang szólított meg.
 "Castiel!"
 Alexa volt az és én nem tudtam neki nemet mondani. Még ha csapda, akkor se hagyhatom magára. Azok után pedig, amiket az édesanyja mondott nekem, végképp segítenem kell neki. Mikor megjelentem abban az öreg házban, egy pillanatig nem is vettem észre, hogy ő is ott van. Kikerekedett szemekkel bámultam az előttem ülő lányra, akiben épphogy csak pislákolt a lélek. Mintha nem is az lenne előttem, aki tegnap este a hotelben. Ez a lány, most teljes valójában Alexa volt, de éreztem, hogy nincs sok hátra neki.
 - Mi történt? - Guggoltam le mellé és ő megmutatta nekem.
 Ráchel pontosan fél napot adott neki, hogy megtörjön az a maradék lélek is benne. Sikolyok, vér, halál és bűntudat. Aztán, mintha csak egy gyorsított felvétel megakadna, ott volt Sam. Mosolygott, mikor meghalt. Tudta, hogy mi fog következni és megtette. Csak egy dolog nem hagyott nyugodni. Sam Winchester nem volt se a pokolban, se a mennyekben. Hova lett akkor a lelke?
 - Ezek történtek. - Hajtotta le a fejét és majdnem előre bukott.
 Elkaptam és körülnézve észrevettem a tőrt az asztalon. Ráchel annyira biztos volt magában, hogy nem figyelt egy apró részletre.
 - Alexa, tudod mi ez a tőr? - Kérdeztem, de nem értem a tárgyhoz.
 Ő csak fáradtan megrázta a fejét.
 - Ez egy darab Michael kardjából, amivel megküzdött Lucifer ellen. Eredetileg a mennyekben kellene lennie. Minden egyes lény, legyen angyal, démon vagy ember, mikor először ont ki vele életet, a lelke beleszáll az illetőnek. - Miközben mondtam, szöget ütött valami a fejemben. - Lexy, ezzel szúrtad le Samet?
 Arcán egy pillanatnyi fájdalom suhant át, de aztán bólintott. Akkor jól gondoltam. Sam azért nincs sehol, mivel ebben a tőrben ragadt a lelke.
 - Valamit ki kell találni ellenem. - Jelentette ki Lexy. - Nem hagyom, hogy Ráchel átvegye felettem az uralmat.
 Elmosolyodtam. A Martens lányok sokkal jobban hasonlítottak a Winchesterekre, mint azt el tudták volna képzelni. Viszont el kellett neki mondanom, hogy hiába fog küzdeni, Sam lelke még itt fog ragadni a tőrben, még ha ő meg is hal.
 - Baj van? - Nézett rám és éreztem, hogy szinte a gondolataimban olvas.
 Felsóhajtottam és vázoltam a tényeket.


Gina:

 Az impala hangos motorzúgással adta az utca tudtára, hogy Dean Winchester megérkezett a városba.
 - Nem lenne jobb, ha..? - Kezdte a mellettem ülő, de én már ki is pattantam az autóból.
 Reménykedtem, hogy nem hiába kocsikáztattam át Deant a fél államon. Nem is figyeltem, hogy követ-e vagy sem. Csak haladtam egyenesen befelé a régi házunkba és most még a nosztalgia sem tudott meghatni. Az első dolog, amin megakadt a tekintetem az a frissen festett rúna a bejárati ajtón. A szívem a torkomban dobogott, ahogy benyitottam, aztán egy kezet éreztem a vállamon. Dean csendre intve, elém lépett és fegyvert tartva maga előtt, a nappaliba sétált. Legnagyobb döbbenetünkre Castiel sétált velünk szembe.
 - Cas? - Kérdeztem. - Te mit keresel itt?
 - Hol van Alexa? - Kérdezte Dean már idegesebben.
 Egy részem megértette őt, de a másik fele hevesen tiltakozott
 - Először hallgassatok végig itt, aztán bemehettek hozzá. - Emelte fel a kezét megadóan.
 Egy szívdobbanásom biztosan kimaradt. Szóval igazam volt. Itt van! Alig bírtam Castiel szavaira figyelni, majd a története olyan témát érintett, amit nem bírtam szó nélkül hagyni. Szóval a húgomban most épphogy pislákol a lélek? Ennél jobb hírrel már nem is tudtak volna mára szolgálni. Legszívesebben azonnal mellette termettem volna, hogy támaszt nyújtsak neki.
 - Akkor most önmaga? - Kérdeztem izgatottan.
 Castiel bólintott és intett egyet, hogy nyugodtan menjek be a konyhába. Deant azonban megállította és még szóval tartotta. Nekem viszont csak egyetlen dolog lebegett a szemem előtt. A húgom.
 - Alexa? - Sétáltam be és nem kerülte el a figyelmemet az összetört tükör.
 A konyhán átsétálva bementem az utolsó helyiségbe, a szüleink szobájába, ahol az ágyon ott feküdt Lexy.
 - Szia! - Emelte intésre a kezét és felült.
 Megszólalni sem tudtam, csak mellé térdeltem az ágyon és átöleltem.
 - Kiszorítod belőem még a lelket is. - Nevetett.
 - Bolond. - Töröltem le egy könnycseppet. - Még nem gondoltál arra, hogy a vicceiddel kiűzöd magadból a démont?
 - Ez egy egész jó ötlet. - Vont vállat és elkomolyodott. - Hiányoztál.
 Ismét képtelen voltam megszólalni, csak magamhoz húztam és hallgattam a légzését.


Dean:

 Castiel megállított, mielőtt Gina után mehettem volna. Kérdőn néztem az angyalra.
 - Tudnod kell valamit. - Kezdte és nekem nagyon rossz érzésem támadt. - Tudom hol van Sam.
 Szemeim kikerekedtek és egy pillanatra eltöltött a remény édes íze. Szóval igazam volt.
 - Ráchel valahogy megszerezte Michael kardjának egy darabját, ami el tudja zárni az emberek lelkét. Sam abban a bizonyos tőrben van. - Fejezte be a mondandóját.
 - Van bármi esélye, hogy valahogyan kiszedjük az öcsémet Aladdin lámpásából? - Kérdeztem, de Cas tekintetét látva azonnal alább hagyott a lelkesedésem.
 - Sajnálom. - Rázta meg a fejét.
 Egy remegős levegővétel után bólintottam. Nem fogom ennyiben hagyni az biztos, de most már csak pár óránk van, amíg le nem jár az a fél nap.
 - Most már mehetek? - Intettem Gina után.
 - Még egy dolgot látnod kell.
 Meg sem várva, hogy reagáljak, hozzám érintette két ujját és engem elleptem egy másik ember emlékei. Alexa utolsó emléke Samről. Hirtelen szakadt meg az egész, de még így is eleget láttam. Castiel jól sejtette. Tudnom kellett arról, hogy Sam hogyan áldozta fel magát. Alexa tényleg nem akarta megtenni, de az én hősszerelmes öcsém. Egyszerre voltam szomorú és nagyon dühös.
 - Most már mehetsz.
 Arra mentem, amerre Ginát láttam eltűnni. A kis szoba, ahova beléptem egyetlen ágyat rejtett magában, amin a két Martens foglalt helyet. Gina könnyekkel és reménnyel a szemében nézett fel rám. Alexa viszont megdermedt, mikor meglátott.
 - Gina, egy kicsit kimész kérlek? - Nézett a vörösre a húga.
 A lány először rám, majd a testvérére nézett, de aztán felkelt és kiment a szobából.
 - Sajnálom. - Mondta és az ágy szélére húzódott. - Én esküszöm nem akartam. Sam csak...
 Sírva temette tenyerébe az arcát én pedig képtelen lettem volna rá haragudni.
 - Sam választása volt, még ha nem is értek egyet vele. - Mondtam ki és egy pillanatra igaznak éreztem.
 Nem Alexa tehet róla. Az öcsém meghozott egy döntést, amibe belehalt. Ezen nem tudok változtatni, még akkor sem, ha a fejem tetejére állok. Furcsa érzés volt elfogadni a testvérem halálát. Hogy ez most valószínűleg végleges volt. Hogy egyedül maradtam. Hogy sosem fog visszatérni. Hogy eljött az az idő, amikor nem akarok bosszút állni a haláláért.


Alexa:

 Dean mellém lépett és a fejemre tette a kezét.
 - Ne sírj már. - Borzolta össze a hajam.
 Én pedig úgy éreztem nem érdemlem meg, hogy vigasztaljon, hiszen én tettem ezt az öccsével. Szipogva bólintottam helyette.
 - Inkább derítsük ki, hogy hogyan menthetünk meg téged. - Mondta és szólt Gináéknak, hogy együtt gondolkodhassunk rajta.
 Én a belépő Castielre néztem és egy aprót bólintottam. Nem akartam, hogy Gonáék megtudják a tervet. Hiszen, ha sikerül, akkor abba egyikük se egyezne bele. Inkább megpróbáltam őket lassan rávezetni és elfogadtatni velük.
 - Hogyan tudjuk megakadályozni, hogy Ráchel visszajöjjön? - Járt körbe a kis helyen Dean, míg mi az ágyon ültünk.
 - Sehogy. - Közölte vele Castiel. - Túl erős, így ezt nem tudjuk megoldani.
 - Akkor hogyan mentsük meg és szerezzük vissza a húgom lelkét? - Nézett aggódva Gina a többiekre.
 - Ez már egy jobb kérdés. - Motyogtam. - Lenne egy ötletem, de nem biztos, hogy tetszene nektek.
 Érdeklődve néztek rám, Cas kivételével. Ő tudta mit akarok. Elmondtam nekik a tervem első lépését. Legalábbis annyit, amennyit feltétlen tudniuk kellett.
 - Nem. - Vágta rá Dean. - Ez egy nagyon rossz ötlet, még tőled is! Egyáltalán honnan ismeritek őt?
 - Gondolj bele - próbáltam meggyőzni -, hiszen tartozik nekem, mert egyszer megmentettem az életét. Nem szeret adósa maradni senkinek.
 Dean még mindig nemlegesen rázta a fejét, de Ginán láttam, hogy hajlik a tervem felé.
 - Szerintem próbáljuk meg. - Adta meg az engedélyt.
 - Nagyon, nagyon rossz ötlet. - Motyogta Dean, de jobb terv híján elővette a telefonját és kikereste a névjegyzékből az illetőt.
 Csak hallgattuk, ahogy kicseng és már épp feladtam volna, mikor egy ismerős hang szólalt meg.
 - Oh, Dean milyen kellemes meglepetés! - Hatolt át a nő hangja az éteren.
 Gina viszont nem habozott, azonnal a lényegre tért.
 - Szükségünk van a segítségedre, Rowena.

2018. április 8., vasárnap

Búcsúzni kell

Mint jól olvassátok, ez egy angstosabb rész lesz. Pepivel egyszer belegondoltunk, hogy a fiúk is egyszer meg fognak öregedni. Ebből a kis fejezetből ki lehet következtetni, hogy végül mi is lesz velük. Nagyjából tizenöt-húsz évvel később van ez, mint amit megszokhattatok.
Szóval... Nem is mondok semmit. Jó olvasást! (és bocsánat)

1.

A Vörös Sárkány töretlen népszerűségnek örvendett már több, mint tizenöt éve. Azóta rengeteg dolog történt és sok ember megfordult, a mára megkopott, falak között. Azonban a zenegép még mindig ugyan olyan energiával ontotta magából a slágereket, mint régen. Most is, ahogy Ádám ellépett a géptől, felcsendült egy ismerős dallam. Na, nem azért, mert olyan régi volt, hanem mivel éjjel-nappal ezt adták minden rádióban. Akaratlanul is az ember fejében ragadt.
 - Komolyan ez? - Lépett ki a pult mögül Dezső, hogy kivigye az egyik távolabbi asztalhoz a rendelést.
 - A fiam imádja. - Vont vállat és beleborzolt a mellette lévő széken ülő fiúcska hajába.
 - Szerintem tök jó. - Vont vállat Feri és már keverte is a következő kört a rendelésre.
Valóban fülbemászó volt és leginkább ahhoz lehetett hasonlítani, mikor serceg a tojás a sütőben.
 - Apa! - Ráncigálta meg a kisfiú Ádám pólójának ujját, aztán egy szendvicsre mutatott a pulton belül.
 Feri mosolyogva adta át a zsíros kenyeret a négy éves gyereknek.
 - Mit kell mondani? - Nézett rá az apja.
 - Köszönöm. - Csámcsogta teli szájjal.
Évek teltek el, de az emberek nem változtak. Pont így volt a jó.

2.

 Kolnay elég sokszor maradt bent a kórházban túlóra miatt. Ma is ez történt és az időt elfelejtve dolgozott. Mióta Barabással szétmentek, csak a munka éltette, más nem is érdekelte. Az asztala fölé görnyedve töltötte ki a jövőheti beosztást. A Gergő azt mondta neki, hogy a jövőhéten csak este jó neki, akkor Julit rakja be nappalra. Ehhez hasonló gondolatok forogtak a fejében, mikor kopogtattak.
 - Igen? - Szólt ki, fel se nézve.
 - Már megint túlóra? - Szólalt meg az érkező, mire Pali azonnal reagált.
Barabás volt az. Félszegen ácsorgott a küszöbön.
 - Gyere be. - Intette közelebb és felkelt, hogy össze-öklözhessenek.
 - Nem maradok sokáig, csak hoztam neked egy kis vacsit. - Emelte fel az étel hordót. - Panna csinálta és eszembe jutott, hogy valószínűleg még úgyse kajáltál és úgyis jöttem volna fel...
 Megállt a magyarázkodásban, majd az asztalra tette a rakományt. Kolnay beleszagolt a paprikás krumpliba.
 - Ugye nem tettél bele túl sok erős pistát?
 - Az asszony nem engedte. - Morgott a másik, mint egy medve.
 - Köszönöm. - Látott hozzá a kései vacsorának. - Szóval, pontosan mi járatban?
Kende egy darabig még hintázott a lábán, majd átadta a borítékot.
 - Szeretném, ha te lennél a tanú az esküvőn. - Nyögte végre ki az okot, amiért jött.
Kolnay torkán akadt a falat, de volt benne annyi, hogy ne kezdjen el fuldokolni.
 - Úgy gondoltam, hogy mivel úgyis barátságban váltunk el, miért ne? Panna is örülne neki. - Jutott el a mondat végére.
 - Elveszed? - Képedt el Pali.
 - Igen.
Kolnay latolgatta magában a lehetőségeket, majd kezet nyújtott barátjának.
 - Köszönöm a felkérést. Elfogadom. - Veregette meg a másik vállát. - Sok boldogságot.
 Barabás talán még egy órát maradt, majd az időre hivatkozva, hazament. Kolnay visszagörnyedt a papírok fölé és megpróbált visszazökkenni a valóságba. Azonban, mikor az első könnycsepp leesett a papírra, elmosva a tintát, úgy döntött mára elég lesz a munka. Már így is tovább maradt, mint kellene.

3.

 Az esték úgy teltek, ahogy. Ezt nem kellett magyarázni. Feri a főzést vállalta, Geréb pedig a takarítást. Tökéletes munka megosztás volt ez.
 - Miért nem szóltál, hogy elfogyott a tej? - Kiabált ki Feri a konyhából.
 - Bocsi, reggel elfelejtettem venni. - Lépett be a másik férfi a konyhába. - Elmegyek veszek. Még nem zárt be a tesco.
Feri csak megvakarta a tarkóját és becsukta a hűtőt.
 - Rendben, de siess, mert kihűl a kaja. - Egy leheletnyi csókot adtak egymásnak, majd Dezső lesétált az autóhoz. Nagyjából tíz perc volt kocsival az áruház, de nem sietett. Bekapcsolta a rádiót és tekergetni kezdte. Megállt egy ismerős dallamnál. Elmosolyodott, ahogy eszébe jutott a ma este. Ádám, a fiával és természetesen Feri. Hogy lehet egy embert még ennyi idő után is ilyen szinten szeretni? Nem tudta a választ.

4.

 Csónakos Andrást abban a pillanatban, mikor a telefont lerakta, semmi nem érdekelte, csak hogy minél hamarabb átérjen a másik lakásba. Kabát nélkül rohant le a lépcsőn és a bejáratnál megállva, azon törte a fejét, hogy melyik útvonal a legrövidebb. Egy gyors SMSt küldött Csabinak, aztán futásnak eredt. Egyedül volt otthon, mivel párja egy családi vacsorán vett részt. Azt hitte ennél rosszabb már nem lehet az estéje, de tévedett.
 Rohant, nem is törődve a lámpákkal, amit néhány ideges sofőr a tudtára is adott. Ő viszont csak futott és közben átkozta a dohányos tüdejét, akárhányszor meg kellett állnia, hogy levegőhöz jusson. Nem öntötte el büszkeség mikor rájött, hogy negyed óra alatt ért ide, ami rekordnak számított. Nem. Most valahogy egy másik érzés felül kerekedett mindenen. A fájdalom.
 Idegesen rontott be Janiék lakásába, amihez természetesen volt külön kulcsa. Még a cipőt se vette le, ahogy egyre beljebb haladt a lakáson, egyenesen a hálószobáig, ahol legjobb barátja ült az ágyon. Mikor Bandi belépett, Boka meglepődött.
 - Ernő? - Kérdezte, de elcsuklott a hangja.
 - Felhívott, hogy szükséged van rám. - Ült le mellé és átkarolta. - Ő már elindult.
 Jani csak bólintott és felhúzva a lábát, összegömbölyödött. Bandi nem volt jó vigasztalásában, de Janinak pont ez kellett. Egy kis idő, hogy feldolgozza a feldolgozhatatlant.

5.

 Barabás sietett, hogy minél hamarabb hazaérjen, de egy út lezárás miatt kerülnie kellett. Csak a menyasszonya járt a fejében, ahogy elindította a lejátszót az autóban. Egy szomorú dal szólalt meg.

6.

 Bokáéknál esti rutinnak számított, hogy mielőtt filmet választanak, megnézik a híreket, az időjárás jelentést és egy vetélkedőt. Most azonban nem jutottak sokáig. Ernő sokkolva állt a TV előtt, ahogy bemondták a történteket, míg Jani csak azt ismételgette, hogy ez nem történhet meg.

7.

 Janinak nem tűnt fel, hogy egyedül maradt, csak akkor, mikor Bandi rontott be a hálóba.
 - Ernő? - Kérdezte, pedig mélyen belül tudta a választ.
Bandi ott maradt mellette, egészen addig, míg kellett.

8.

 Csabi szerette a családját, de mikor megérkezett Banditól az SMS, az egész világ kifordult önmagából. Tudta, hogy párja egy percet sem akar veszíteni, hogy átérjen legjobb barátjához, ezért nem hívta fel. Bekapcsolta a TVt, hogy saját szemével láthassa, mert addig nem akarta elhinni. Mégis megtörtént.

9.

 Nemecsek felpattant a biciklire és eszement módjára tekert el a célig. Az ajtó nyitva volt és ő kissé lassított. Belépett a meleg lakásba és szaporán vette a levegőt. Remélte, hogy a másik még itthon lesz. Minden helyiségbe benézett, míg végül a fürdőszobában meg nem találta a keresett személyt. Magába roskadva, mint egy halott.

10.

 Feri otthon volt az üres lakásban és a vacsorát készítette, mikor csengettek. Még egyszer megkavarta a rizst és csak azután ment ajtót nyitni.
 - Hogy már megint itthon hagytad a kulcsodat... - Morogta magában. - Ha mégegysz...
 Nem fejezte be a mondatot. Az ajtóban nem az állt, akire számított, hanem egy egyenruhás rendőr. A gyomra görcsbe ugrott a nő arckifejezésétől.
 - Áts Ferenc? - Kérdezte, ahogy elolvasta a papíron szereplő nevet.
A szőke férfi csak bólintott.
 - Sajnálattal kell közölnöm, hogy...
 A mondat további része elveszett. Pont, ahogy aznap Feri is. Örökre és visszavonhatatlanul.
 Nem emlékszik mikor hagyták magára, és azt sem tudta, hogy hogy került vissza a konyhába. Elzárta az odaégett rizst és a levest, majd betántorgott a fürdőszobába. Ki akarta zárni a külvilágot. Magában csak azt ismételgette, hogy ez nem velük történt meg. Órákig ült volna ott csendben, maga elé meredve, ha nem zavarták volna meg. Egy kipirult arc bukkant fel az ajtóban.
 - Feri. - Lépett beljebb Ernő.
 Nem szólt semmit, csak leült mellé a kád szélére és hallgatta, ahogy Feri légzése egyenetlenné válik, majd kitört belőle a zokogás. Az a fajta, amit soha senki nem szeretne hallani.
 - Sajnálom. - Szipogott Nemecsek is, de próbálta tartani magát Feri kedvéért.
 - Nem halhatott meg! - Motyogta az idősebbik. - Az nem lehet... Ő soha... Nem... Én nem tudok nélküle...
 Megsemmisülten ültek a szobában, miközben próbálták elhitetni magukkal, hogy ez nem igaz.
 Aznap egy szerelmet, egy barátot és egyben egy család tagot vesztettek el. Egy figyelmetlen sofőr miatt frontálisan ütköztek az autók, amelyikből az egyikben egy liter tej már sosem ér haza. Pont úgy, mint Geréb Dezső sem.