4. fejezet ~ A költészetre
"Sorsom - szerencsém vagy bajom -,
Hogy jóért-rosszért ezt kapom,
S amim van: kincs és elmeél,
Testem-lelkem csak ennek él."
/Edgar Allan Poe - A költészetre/
Elbambulva néztem kifelé az ablakon. A tanár a sejtbiológia fontosságáról magyarázott valamit, de nem kötött le olyan szinten, mint azt várta. Megugrottam, mikor egy ujj fúródott az oldalamba.
- Nora - suttogta a padtársam és egy fecnit tolt a füzetem alá.
Felnéztem a tanárra, majd le a cetlire. Lassan lehúztam a pad alá, hogy ne lássa senki. Amilyen halkan csak lehetett, széthajtogattam és félszemmel elolvastam azt az egy mondatot, ami rajta volt.
"Holnap reggel 8-kor csenget"
Dean-re néztem és bólintottam egy aprót. Aznap már nem szóltunk egymáshoz. Egy hete kezdődött meg a suli és máris itt a hétvége. Igazából nem számítottam rá, hogy Sam mégis eljön. Azok után, hogy Dean szépen lejáratta, azt hittem, hogy otthon marad. Örültem, hogy nem így lett. Alig vártam az óra végét jelző csengőt és hogy végre otthon lehessek. A szobám kész katasztrófa volt, így rendet kell raknom. Be kéne vásárolnom, hogy tudjak valami kaját összedobni és hasonló apróságok.
Csigalassúsággal telt el a nap. Szerencsére nem volt akkora rendetlenség, mint gondoltam, így csak egy órát töltöttem pakolászással. Aztán jöhetett a ház többi része.
- Minek rámolsz össze, ha úgyse marad így sokáig? - Szólalt meg Lucifer, mikor a konyhában takarítottam.
- Nem akarom magunkat leégetni azzal, hogy mekkora mocsok van ebben a házban.
- Először is. Aki látogatóba jön, az ne a házat nézze, hanem a vendéglátót. Másodszorra pedig, itt öt férfi lakik. Na meg egy nagyon rumlis lány - vont vállat.
A kezemben lévő portörlő rongy, hamar az arcában landolt. Ő csak széttárta a karját, mintha nem tehetne semmiről.
- Szerintem ma már ne szólj hozzám - duzzogtam.
Természetesen mindent megcsináltam, csak a bevásárlást nem. Viszont, mire végeztem, már régen bezárt minden. Nagy lakás átka. Apa legalább felbérelhetne egy takarítót, ha már mindenre van pénze. Akkor nem nekem kéne mindig görcsölnöm, ha látogatóba jön valaki. Szerencsére hamar eljött az este és még a vacsorát is veszekedés nélkül fogyasztottuk el. Csoda az ilyen nálunk. Este beállítottam egy ébresztőt reggel hétre, miszerint még véletlenül se aludjak el. Persze értelemszerű volt, hogy automatikusan a leállítás gombra kattintok és nem a szundira. Így esett az, hogy a csengő éktelen visítása hallatán, kiestem az ágyból. Kómás fejjel felültem és a homlokomat dörzsölgetve, az órámra néztem. Persze nem láttam semmit belőle, így a szemüvegemért nyúltam és egy ásítást elnyomva, ismét szemügyre vettem a szerkezetet. Először fel se fogtam, hogy mennyit mutat az óra, csak mikor egy halk kopogás hallatszódott az ajtómon. Várjunk csak. Kopogás? A tesóim mindig csak úgy berontanak, mintha átjáróház lenne a szobám. És akkor leesett.
- Basszus, Sam - ugrottam fel. - Pillanat. - Kiabáltam ki.
Azt se tudtam hova kapjak. Felkaptam először is egy itthoni ruhát és az ágyamat nagyjából rendbe tettem. A fürdőmbe szaladtam és fogmosás közben felhúztam a redőnyöket. Ki se lehetett látni, olyan köd volt. Szerettem ezt a időt. Körülbelül másfél perc múlva, szinte kirántottam az ajtómat a helyéről. Egy mosolygós Sammel találtam magam szembe.
- Jó reggelt, Napsugár! Hoztam reggelit - emelte fel a kezében tartott szatyrot.
- Bocsánat, csak kinyomtam az ébresztőt és elfelejtettem felkelni és.. - Kerestem kifogásokat. - Áh, inkább gyere be.
Feladtam. Ebből már úgyse jövök ki jól. Sam besétált és azonnal ledobta magát az ágyamra.
- Még meleg - fordult hasra és magához szorította a párnámat.
- Talán nem kéne pulóver nélkül mászkálnod. - Szidtam. - Milyen kaját hoztál a napsugárnak? - Telepedtem mellé és a szatyorban keztem turkálni.
Úgy emeltem ki belőle a nutellás péksüteményt, mintha nem lenne annál szebb dolog a világon.
- Mondtam már, hogy imádlak? - Dőltem mellé és jóízűen beleharaptam kedvenc sütimbe.
- Igen, de nem tudom megunni - nézett rám.
Egyáltalán nem éreztem kínosnak a közelségét, pedig azt hittem, hogy nehezebb lesz mellette. Hála az égnek ő sem mutatta semmi jelét annak, hogy Dean valami furát mondott volna.
- Ki engedett be?
- Castiel.
- Óh, tényleg. A többiek már leléptek dolgozni - csaptam a homlokomra. - Ne aggódj, őket is hamarosan megismered.
Szemmel láthatólag hatalmasat nyelt. A mosoly akaratlanul kúszott a számra.
- Amúgy tetszik a szemüveged - ült fel.
- Francba - morogtam és lekaptam magamról. - Utálom.
Nem mondott rá semmit, de egy pillanatra, mintha csalódottság suhant volna át az arcán.
Reggeli közben a suliról kérdezgetett.
- Dean nagyon kikészít?
- Alig szól valamit. A héten alig szólt hozzám - gondolkodtam el.
- Furcsa.
Ennyivel le is tudtuk őt. Most, hogy tudom, Dean az a Dean, akiről eddig Sam mesélt, így rengeteg dolgot tudtam róla. Például, hogy bukott. Ez nagy szó volt a Saint John-ban. Ott senki nem bukhatott meg, ha meg igen, akkor már repült is a suliból. Csak a Winchester volt kivétel. Ilyen gazdag apával, aki sosincs otthon, - milyen ismerős - nem lehet csak úgy kicsapni a gyereket. Ezzel pedig Dean történelmet írt.
- Hoztam egy ajándékot is - vett elő, ki tudja honnan, egy csomagot. - Tudom, most jön az, hogy nem kellett volna, de megláttam és tudom, hogy régóta keresed.
A szívem hatalmasat dobbant és kikapva a kezéből az ajándékot, azonnal feltéptem a csomagolást.
- Imádlak - ugrottam a nyakába örömömben és a könnyeimet próbáltam visszatartani.
A kezeim közt tartottam egy régóta kutatott könyvet.
- Az elveszett lélegzet. - Olvastam fel hangosan a címet. - Hogyan? Hol?
Nem bírtam megszólalni. Az én szívemhez legrövidebben egy könnyvel lehet eljutni.
- Az nem fontos - vont vállat szerényen. - Inkább nézd meg hanyas kiadás.
A szemem még nagyobbra tágult, mikor megláttam a számokat.
- '67? Sam Winchester, egy Isten vagy - gördült le az első könnycsepp és a könyvet magamhoz szorítottam.
Ilyenkor rosszabb voltam, mint egy kisgyerek. Hogy fogom neki ezt meghálálni? Sam megölelt és ismét elterült az ágyamon.
- A mai terv? - Kérdezte elterelésként.
- Most már nem tudom - fújtam ki az orrom. - Eredetileg egy kis filmezés volt beiktatva, de most...
Ábrándozva néztem a kötetre, mire Sam elnevette magát. Felkelt, odasétált a polcomhoz és leemelt egy könyvet.
- Akkor olvassunk el a... - vette szemügyre a kezében tartott művet. - Két város regényét.
Tehát elhelyezkedtünk az ágyamon, amin éppencsak elfértünk. Az ő feje a párna résznél volt, az enyém pedig a lábánál. Felkaptam a szemüvegem és így olvastunk teljes csendben, nem is tudom meddig.
- Figyelj. Edgar bácsi ebben a novellájában azt írja, hogy kváncsi ki lesz 2045-ben az elnök, ezért mumifikáltatja magát. A halála rejtélyes. Mi van akkor, ha tényleg megtette? - Fordultam hasra.
- Lenny, ne gyárts azonnal összeesküvés elméleteket. Ez csak egy történet. - Nevetett fel.
Nagyjából ennyit szóltunk a másikhoz. Volt, hogy valamelyikünk felnevetett, vagy csak egyszerűen összenéztünk.
- Nem vagy szomjas? - Ültem fel, hogy kinyújtózkodhassak.
Nem érkezett válasz, így ránéztem a srácra. Hason feküdt, a könyv mellette hevert kinyitva és aludt. Majdnem hangosan felnevettem, de inkább hagytam és felfeküdtem mellé.
Néztem az arcát és játszottam a kedvenc játékomat. Elemeztem. Hosszú haja az arcába lógott, míg kezeit maga mellett tartotta. Mintha bármelyik pillanatban felébredhetett volna, de az arcvonásai végre simák lettek. Eljátszottam a gondolattal, hogy lefotózom, de helyette az én szemeim is kezdtek lecsukódni és lassan álomba merültem.
<- Előző fejezet
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése