A másik... Pepii! Ez valamiért különleges. Remélem számodra is az lesz.
A sokadik papírt hajítottam apró gombóccá gyűrve a sarokba. Egyszerűen nem akart megszállni az ihlet, én pedig egyre csak idegesebb lettem. Hihetetlen, hogy végre van egy nyugodt napom, erre képtelen vagyok valami értelmeset alkotni. Máskor persze még vadászat közben is ötletek ugranak be. Már azon is gondolkodtam, hogy a stresszhelyzet váltja ki.
- Nem is hasonlítasz egy emberre. - Morogtam a fehér lapon virító vonalakkal, majd azt is kezelésbe vettem, a többi felé dobva. Abban a pillanatban érkezett meg Castiel, így a galacsint felfogva, csodálkozva nézelődött körbe a szobában.
- Mit művelsz? - Vonta össze kérdőn a szemöldökét és lehajolt érte. Aprólékosan kibontogatta és leült mellém az ágy szélére. Teljes komolysággal méregette a kezében lévő fecnit.
- Rajzolnék, de nem megy! - Vágódtam hanyatt az ágyon és látványos szenvedésbe kezdtem.
- Segíthetek. - Tartotta felém tenyerét, amibe hitetlenkedve ejtettem bele a ceruzát. - Elmesélek egy történetet. - Mosolygott felém, én pedig törökülésbe helyezkedtem.
- Hadd halljam!
- A XV. században élt egy festő. A neve...
- Leonardo Da Vinci. - Vágtam közbe.
- Pontosan. - Bólintott.
- Azt ne mondd, hogy ismerted! - Képedtem el. Mindig igyekeztem elhessegetni Cas korát az elmémből és nem belegondolni, hogy hány ezer éves lénnyel bújok ágyba nap, mint nap.
- Nem. Nem ismertem. Viszont testvérem, Gabriel igen. Da Vinci nehéz időszakot élt át akkoriban. Teljesen elveszítette a hitét, így az alkotás öröméről is le akart mondani. Atyánk nem hagyhatta, így leküldte Gabrielt, hogy mutasson neki utat. Gabriel megjelent álmaiban, később mikor rájött, hogy teljesen hasztalan, elé állt valós alakjában. Elmondta neki, hogy az adottságát Istennek köszönheti és használja ki, mert Ura erre kéri. Rá fél évre készült el az Angyalok üdvözlete című festménye. Igaz, az ott megformázott angyal kicsit sem hasonlít Gaberielre, mégis őt szerette volna ábrázolni a festő.
- Ez nagyon menő! -Kerekedtek el a szemeim. - De mégis mire akarsz ezzel kilyukadni?
- Csak arra, hogy nem hiába kaptad az adottságod. Lesznek nehéz időszakok, de sosem adhatod fel. Érted? Soha!
- Miért? Végül Gabe megjelenik a szobám közepén és kényszeríteni fog, hogy örökítsem meg nyalókával a szájában? -Nevettem fel az abszurd kép elképzelésére.
- Nem. Én fogok neked modellt állni. - Mondta halálosan komoly arccal. Először sokkot kapva méregettem, utána lesápadtam. Ekkora sületlenséget! - Csak vicceltem. - Vigyorodott el pimaszul.
- Olyat is tudsz? -Sóhajtottam fel a megkönnyebbüléstől.
- Kezdek ráérezni. - Vette át a papírt és rajzolni kezdett. Homlok ráncolva, erősen koncentrált. A végén pedig elém tolta a művét. Egy csillagszemű, angyalszerű lény volt rajta. Hosszú hajjal, kecses idomokkal.
- Ez gyönyörű. - Ámultam el.
- Ilyennek látlak. - Csukta be a szemeit ábrándosan, én pedig a hátulról átölelve bújtam hozzá.
- Le foglak rajzolni. - Jelentettem ki elszántan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése