Őrült

Nesze neked Lexy... Induljon köztünk is a FicWar... Rövidke szösz. Szeress... Utálj!

A tüdőm ki akart szakadni a helyéről. Minden lélegzetvétel fájt. Vert a víz és semmi más nem lebegett a szemem előtt, csak is Ő. A meghatározhatatlan szemei és a lábujj bizsergető mosolya. Egész éjjel vártam. Senki nem tudta hol járt már. A telefon nem szólt, csend volt. Fel-alá jártam a bunkerban és tudtam jól, hogy ez elmúlt. Idegesen toporogtam és bámultam a kijelzőt. Mérgesen vágtam falhoz a készüléket. Hol az Istenben vagy Winchester? Féltettem. Ha művészien szerettem volna kifejezni magam: démonok téptek szét belülről. Nem bírtam tovább és elindultam. Meg kellett találnom. Bepattantam az öreg bogaramba. Üres úton, száguldozva. Éreztem az adrenalint végig folyni az ereimen. Gyötrődtem, hiszen miattam ment el. Én adtam a kezébe az ügyet. Gázt adtam, át a piroson. Az én hibám, ha valami baja lesz. A hideg ködben lidércként villant fel előttem a véres, elgyötört teste. Nem! Mázsás súlyként nehezedett vállamra a felelősség terhe. A kocsi prüszkölve adta tudtomra, hogy kifogyott az üzemanyag. Az út szélén hagytam a járgányt, de fél óra gyaloglás után is, csak zárva találtam benzinkutat. Loholtam a célig.

 A fészekben, a fejnélküli vámpírokat leszámítva, beleket, és mocskot találtam. A keresett személy nem volt sehol. Nagy levegőt véve indultam kifelé. Arra viszont nem számítottam, hogy, egy életben maradt lény, rám veti magát. Fegyvertelenül, agyban zavartan nyúltam hátra reflexből, és földhöz vágtam. Az életemért küzdve, az első kezem ügyébe eső tárggyal nyiszatolni kezdtem a nyakát, míg el nem vált a feje a testétől. Amire nem gondoltam​, hogy a rendőrség villogó szirénái várnak a kapuban.

 Innen homályosan érzékeltem a történéseket. Két egyenruhás a földre tepert. Az egyik sorolni kezdte a jogaimat, míg a másik csillogó fémperecet kattintott a csuklómra. A padlón heverő test ugyanolyan kék öltözéket viselt, mint a rend őrei. Az nem lehet... Mégis megtettem. Megöltem, sőt brutálisan lefejeztem egy ártatlant.

 - Vámpír volt! Rám támadt! - Törtem ki zokogásban a sokkos állapoton túl. Megvetéssel néztek rám és betuszkoltak az autóba.

 Hol vagy Sam? Tettem fel ezredjére a hófehér falaknak szánt kérdésem. Nem érkezett válasz. Képtelen voltam elfogadni, hogy nem is keres. Egyszerűen csak hagyja, hogy itt rohadjak meg. Fakó, törtfehér pizsamám a derekam köré tekeredett. Utáltam. Azt hiszik elmeháborodott vagyok. Ha tudnák... "A tébolyodott nem az az ember, aki elvesztette az eszét, hanem aki mindent elvesztett, csupán az eszét nem." Kezdtem magam is elveszíteni a reményt. Lassan, de biztosan elhinni, amit rólam állítanak. Az időérzékem eltűnt. Az egész múltam egy rossz álomnak és a képzelet szüleményének tűnt.

 Ki vagyok én? Mit keresek itt? Egyáltalán... Hol van az az itt? Mi van, ha tényleg őrült vagyok és csak kitaláltam az egészet, hogy valamit elnyomjak. Sam volt életem szerelme és rá kellett ébredjek: nem létezik. Addig hitegettem magam, amíg valósággá vált.

 Egy éjszaka aztán, magam sem tudom miért, de felébredtem. Ott állt az ágyam mellett. Betudtam a nyugtatók okozta mellékhatásnak. Mégis megszólalt:

 - Sajnálom. - Azzal kifordult a szobából.

 Szólni szerettem volna. Üvölteni, utána rohanni. A probléma csak az volt, hogy a testemet körül ölelő szíjak nem engedték...