2018. május 3., csütörtök

A mi történetünk

Egy kicsit kölcsönvettem a karaktereitek nevét, ne haragudjatok. Remélem nem lesz szerzői jog meg hasonló, vagy max a fic kárpótol titeket. Jó olvasást!


 Egy óvodában kezdődött az egész történetünk. Legjobb barátnőmmel, Ravennel kint homokoztunk és egy hatalmas várat akartunk építeni. Egy olyat, amiben elfértünk volna mindketten családostul. Gyerekek voltunk még és hatalmas volt a fantáziánk. Nagyjából harminc centis homokvárat sikerült építenünk az ebéd idő bejelentéséig, de mi nagyon büszkék voltunk magunkra.
 - Ha felnövök, tényleg lesz egy kastélyom. - Mondtam fekete hajú barátnőmnek.
 - Akkor majd néha hívj meg magadhoz. - Vont vállat nemtörődöm módon.
 Alig vártuk, hogy végre leteljen az étkezés és a délutáni alvás. Mi ketten voltunk az elsők az udvaron. Legalábbis ezt hittük. Vidáman szaladtunk, hogy folytassuk művünket, de ami ott fogadott, attól mindketten megdermedtünk.
 - Ki tette ezt? - Szipogtam, ahogy a romokra néztem.
 - Megverem! Bianca, esküszöm, hogy megverem! - Kiabált mérgesen Raven.
 Ekkor a csúszka mögül elénk lépett egy fiú. Vállig érő fekete haja volt és idegesítő mosollyal belerúgott a homok kupacba.
 - Én voltam. - Közölte. - Nem tetszett.
Barátnőm arca elvörösödött és elkezdte kergetni a fiút. Én pedig csak álltam, pont annyira megsemmisülve, mint a vár.
 - Sajnálom. - Nyújtott felém zsepit egy szőke hajú fiú. - A féltesóm nem a legkedvesebb.
 Egy pillanat alatt elöntött a düh.
 - Máskor jobban figyelhetnél a testvéredre! - Kiabáltam szegény kisfiúval, aki csak meg akart vígasztalni.
 - Segítek újjá építeni. - Ajánlotta fel.
 - Inkább menj innen. - Morogtam dacosan és vörös hajamat precízen felkötöttem a fejem tetejére és nekiláttam újra a munkának.
 A szőkeség elsétált és nemsokára Raven jelent meg maszatos arccal.
 - Sikerült megverni. - Jelentette ki boldogan. - Pedig milyen aranyos.
 Csodálkozva néztem fel rá.
 - Igen az. - Forgattam meg a szemeim.
 Egy ideig csendben munkálkodtunk, majd ismét ő törte meg a csendet.
 - A tesójának bejössz. - Nevetett fel halkan és a hátam mögé mutatott.
 Megfordultam és a szőke fej abban a pillanatban elkapta rólam a tekintetét. Fújtattam egyet és inkább megpróbáltam elfelejteni, hogy mennyire goromba voltam vele az előbb.
 - Szerintem, ha felnőtt leszel, ő lesz a férjed. - Motyogta Raven, de elengedtem a fülem mellett.
 Persze, az kéne még. Van nekem így is elég gondom. Például újá kell építeni egy homokvárat.

~~0~~

 A kicsengő áldásként hatott pénteken az Asgardi főiskola tanulóira. Az összes tankönyvemet összeszedtem és elindultam a szekrényem felé.
 - Nah - lépett mellém Raven -, ma kaptál már üzenetet?
 Nemlegesen ráztam a fejem.
 - Az gáz. - Vont vállat. - Lehet most lesz ott.
 Egy részem nagyon is reménykedett benne, hogy igaza lesz. Azonban egy másik már kíváncsi volt, hogy mi is ez pontosan. A történetünk következő állomása ugyanis ebben a főiskolában játszódott le. Én minden héten, pontosabban péntekenként, egy kis cetlit találtam a szekrényemben. Nem sok dolog volt rajta. Csak egy dolog, vagy egy tulajdonság, ami engem jellemez. Az aláírás pedig mindig ugyan az volt. "ÉN". Szerintem ebből nem sokan jöttek volna rá egyből a megoldásra és sajnos ezzel én is így voltam. Már lassan két éve kapom ezeket a bókokat, de sosem sikerült elcsípnem a tettest. Pedig meg akartam neki köszönni, hogy feldobja a hetemet mindig.
 - Na? - Állt meg barátnőm és izgatottabban várta, hogy nyíljon a szekrényem, mint én.
 Ahogy a lakat lekerült, a szívem hatalmasat dobbant. A cipőm elé hullott egy újabb fecni, amin most is ott volt a bók és az aláírás.
"Gyönyörű szeplők ~ ÉN"
 - Ez annyira nyálas. - Morogta Raven. - Nem tudom ki az, de ő lesz az igazid.
 Ezt olyan magabiztosan jelentette ki, hogy egy pillantig én is elhittem, de aztán elhessegettem a gondolatot. Éppen valami csípőset akartam válaszolni, mikor a folyosó másik végén megjelentek a srácok. Raven a szekrénynek dőlve várt és mikor meglátta a távolban Lokit, megforgatta a szemeit, de azért egy apró mosoly ott bújklt a szája szegletében.
 - Mizu? - Karolta át az alacsony lány vállát a fekete hajú srác és egy csókot adott neki.
 - Semmi különös. - Mondtam, és lepacsiztam a mellette álló Thorral.
 - Már megint egy? - Kérdezte a szőke félisten.
 Megvontam a vállam.
 - Csak nem féltékeny vagy? - Vigyorogtam rá.
 Thor, Loki, Raven és én már elsőben összehaverkodtunk. Azóta Lokiék összejöttek és csak reménykedtünk, hogy a fősuli örökké tart. Hiszen utána mindenkinek más tervei voltak, ami biztosan szétszakítana minket.
 - Én? - Hajolt le hozzám és hosszú haja az arcába hullott. - Soha.
 Farkasszemet néztünk egy ideig, majd Loki törte meg a csendet.
 - Inkább rombolnék le homokvárakat, mint hogy ezeket nézzem. - Morogta, mire egy szúrós pillantást kapott Raventől.
 - Akkor most már megyünk inni? - Kérdezte unottan.
 Bepakoltam a szekrényembe és hangosan becsukva az ajtaját, elindultam kifelé. Így telt egy átlagos péntek.

~~0~~

 Nem hiszem, hogy véletlen lett volna, hogy pont aznap léptél vissza az életembe, de sosem fogom megbánni. Sajnos az iskolával igazam lett. Ahogy végeztünk, mindenki szétszéledt. Mondjuk Raven és Loki összeköltöztek és dolgozni kezdtek. Thor elment egy másik országba jogot tanulni, hogy mester szintre emelje a tudását. Én pedig egy helyi kocsmában vállaltam állást. Persze előtte én is utaztam egy-két helyre, de ahhoz pénz kellett. Az pedig csak munka során termelődött. Szóval éppen öt korsó sört próbáltam lecsapolni úgy, hogy mindegyik tetején szép maradjon a hab, mikor az ajtó fölé szerelt szélcsengő megszólalt, ezzel azt jelezve, hogy újabb vendég érkezett a Valhallába.
 - Egy sört kérek majd. - Szólalt meg mögöttem az idegen.
 Éppen nem voltam jó hangulatomban, szóval félhangosan kezdtem az illető tudtára adni a dolgokat.
 - Előbb kiviszem ezeket, aztán esetleg tudok veled is foglalkozni, már, ha megbocsájt. - Fogtam meg a tálcát a poharakkal és egy negédes mosollyal fordultam meg, hogy az utolsó szavakat a szemébe mondhassam.
 Viszont, ahogy megláttam az idegen ismerőst, elnémultam.
 - Sose tudunk úgy találkozni, hogy ne kiabálj le valamiért? - Sóhajtott fel a srác és egy olyan mosolyt villantott rám, hogy a szívem kihagyott egy ütemet.
 - Thor. - Motyogtam. - Ezeket kiviszem... És...
 Intett, hogy nyugodtan végezzem a dolgom, majd miután visszaálltam a pultba, csak bámultam rá. Mikor is? Két éve láttam talán utoljára? Túl hosszú idő.
 - Levágattad a hajad. - Nevettem el magam és a pulton keresztülhajolva, magamhoz öleltem. - Hiányoztál.
 - Te is Bianca. - Simított végig a hajamon. - Szóval, hol a söröm?
 Nevetve és a könnyeimmel küszködve adtam ki neki a kért italt és mesélni kezdett, hogy mik történtek vele. Aztán kérdezgetni kezdett, de én még mindig alig akartam elhinni, hogy újra itt van. Annyira más lett. Annyival érettebb. Ha hinnék az ilyesmiben, azt mondtam volna, hogy beleszerettem abban a pillanatban. Vagy lehet, hogy már előtte? Lehetséges, hogy azért nem volt eddig normális kapcsolatom, mert arra vártam, hogy ő lépjen?
 - Most merre mész? - Kérdeztem, hogy megtörjem a gondolatmenetemet. - Holnap nem dolgozom. Összefuthatna a nagy csapat.
 - Egy hotelben béreltem szobát. - Vont vállat. - Benne vagyok a találkozóba. Megadom a számom.
 Előkotortam neki egy papírt és egy tollat, majd bocsánatkérően néztem rá, amikor ki kellett vinnem az italokat egy asztalhoz. Lassan lepakoltam a poharakat és az üvegeket, majd mikor megfordultam, hogy visszatérjek, Thor addigra eltűnt. Próbáltam visszanyelni a keserűséget, ami a torkomat mardosta. Azzal nyugtattam magam, hogy biztosan fáradt. Visszamentem a pulthoz és elvettem a fecnit. Elolvastam a számot, majd lejjebb tévedt a tekintetem. Képes volt aláírni. Mintha nem tudnám ki ő.
"ÉN"
 Megszédültem, mikor megláttam azt az egy szót. A szám elé kaptam a kezem és elolvastam újra és újra, de nem változott meg. Se a kézírás, se a szó.
 Úgy, ahogy voltam, kiszaladtam a kocsmából és körülnézve az utcán, még éppen láttam, ahogy befordul a legközelebbi sarkon. Utána szaladtam és mikor végre utolértem, szó szerint belecsapódtam a hátába.
 - Te voltál az! - Ütöttem meg és próbáltam levegőhöz jutni.
 Thor nagyon lassan fordult meg, és egy mosollyal az arcán nézte, ahogy kapkodom a levegőt.
 - Én voltam. - Vallotta be. - Csak akkoriban azt hittem utálsz és...
 Nem hagytam, hogy befejezze a mondatot. Magamhoz rántottam egy gyors csókra.
 - Idióta! - Motyogtam, miközben átöleltem széles vállát és az arcom a nyakába fúrtam.
 - Én is téged. - Nevetett fel.

~~0~~

 Idegesen lépdeltem a szobában egészen addig, míg Raven be nem lépett.
 - Szétcseszed a ruhádat. - Jelentette ki halál nyugodtan.
 - Tudom! - Túrtam volna a hajamba, de eszembe jutott, hogy az éppen egy csodaszép kontyba van feltűzve. - El fogom rontani.
 - Dehogy fogod! - Lépett mallém barátnőm és amennyire nagy hasa engedte, magához ölelt. - Amúgy azt tudtad, hogy az apjának van egy kastélya?
 Szemeim kikerekedtek.
 - Viccelsz. - Nevettem fel.
 - Komolyan! - Erősködött. - Szerinted a mi nász-utunk hol volt?
 Hangosan felnevettem. Nem akartam elhinni, hogy itt állok a legjobb barátnőmmel, aki az óvodai esküdt ellenségünktől vár babát, én pedig éppen igent készülök mondani a féltestvérének.
 - Készen vagytok? - Jött be kopogás nélkül Loki.
 - Nem. - Mondtam, de azért felé nyújtottam a karomat és hagytam, hogy kivezessen az udvarra, ahol a ceremóniát tartjuk.
 Megszólalt egy ismerős zene és nekem görcsbe rándult a gyomrom. Raven helyet foglalt az első sorban és Loki egy bíztató mosolyt küldött felém, majs elindultunk a fehér szőnyegen, aminek végén ott várt rám Ő. Azt akartam, hogy ez a pillanat örökké tartson.
 - Gyönyörű vagy. - Mosolygott rám Thor és felemelte a fátylamat.
 Nem bírtam válaszolni, csak rámosolyogtam. Reméltem, hogy ebből az egy gesztusból le tudja szűrni mindazt, amit érzek. Hogy mennyire szeretem őt. Hogy ő életem szerelme. Hogy mekkora egy mázlistának érzem magam.
 - Akarom. - Hagyta el a száját magabiztosan a szó.
 - Akarom. - Adtam meg én is a választ a pap kérdésére.
 - Megcsókolhatja a menyasszonyt!
 Mintha csak erre vártál volna, hozzám hajoltál és úgy csókoltál meg, mint soha azelőtt. Most már tényleg a tiéd voltam. Ez lenne a mi történetünk. Boldogan élünk, míg meg nem...

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése