Miattad

Bocsánat

 Vártam, hogy hazaérjen. Minden pillanatot megért az, mikor belép az ajtón és rám mosolyog. Még akkor is, ha valójában, mélyen legbelül, nem is nekem szánja. Hiszen Bianca sosem lehet az enyém. Én léptem hátra egyet, mikor már-már beleőrült a tudatba, hogy beleszeretett két férfiba is. Én, aki mindig is a legjobb barátja voltam és ott álltam mellette jóban rosszban. Ő pedig csak belerángatja minden hülyeségbe és hiába próbálok mérges lenni a lányra, nem sikerül. Mikor kidobták őt otthonról, hozzám jött a problémáival és a mai napig egy tető alatt lakunk. Kirángattam a gödör aljáról és ő is megtette ezt velem jó párszor. Nem vethetem most a szemére, hogy elcseszi az életét azzal az egoista Starkkal. Hiába lenne igazam, ő ezt nem látná be. Elvakítja a rózsaszín köd, amitől még az orráig se lát. Ha itt lenne, csak gratulálni tudnék neki. Az órára néztem és megállapítottam, hogy három órája itthon kéne lennie. A szemeim le akartak csukódni, de megígértem, hogy megvárom. Ő pedig azt, hogy időben ér haza. Miért nem tudtam csak egy kicsit kitartani? Lehetséges, hogy akkor engem választott volna. Mérges voltam, de inkább csak magamra. Hiszen amilyen naív, még fel se tűnt neki, mennyire küzdünk mindketten érte. A fenébe is, még mindig szeretem. Ha itt lenne... Akkor sem mondanám el neki, hogy mit érzek. Félreálltam az útból, hogy boldog lehessen.

 - Tudod miért? - Motyogtam félhangosan.

 Annyiszor elképzeltem már, hogy felteszem neki ezt a kérdést, de sose tudtam mi lenne a válasza. Valószínűleg nem értené. Pedig minden miatta van. A vörös göndör haj, a szeplők és az a csilingelő hang, amikor kimondja a nevemet.

 Az ajtó túloldaláról kulcs csörgés hallatszódott át és én arra fordultam.

 - Bocsánat, Thor! Késtem. - Lépett be az ajtón, sugárzó mosolya pedig betöltötte a szobát.

 Sose tudnék rá haragudni.