Könny, vér és sár

Alexa:

 Körbejártam a házban, amit por fedett. Évek óta nem voltam itt és hirtelen nem tudtam pontosan hogyan kerültem ide. Nyitva hagytam pár ablakot és a bejárati ajtót, majd felfestettem néhány szimbólumot a falakra. Tettem mindezt úgy, hogy nem voltam teljesen magam. Tudtam, hogy nem vagyok egyedül, de eddig azt hittem, hogy egyszerűen követnek, vagy csak a sarkamban vannak. Arra egyáltalán nem számítottam, hogy az a valami, vagy valaki, belém költözött. A telefonomat babráltam és a naptárra nézve elfogott a hányinger.

 - Oké, elég ebből! - Keltem fel. - Gyere elő akárhol vagy! Nem vagyok hülye, tudom, hogy itt vagy és azt is, hogy lassan egy éve nem vagyok saját magam. Valahogy csak tudsz velem kommunikálni. Csinálj úgy, mint Voldemort, még azt sem bánnám, csak tudjak már végre valamit...

 A végére elhalkult a hangom. Lehet mégse lenne jó ötlet, ha a fejem hátsó felén megjelenne egy arc, de kezdett idegesíteni, hogy nem emlékszem. Vannak emlékképeim, de nem túl sok és minél jobban erőlködök, annál homályosabb. Mint mikor álmodban futsz egy szoba felé, ami tudod, hogy a kijárat, de az egyre csak távolodik. Felcsaptam a laptopom tetejét és jobb ötlet híján elkezdtem a kutatást onnan, ahol több, mint egy éve abbamaradt. Azt már tudtam, hogy Dean és Gina visszajöttek és élnek. Nekem ennyi elég volt ahhoz, hogy egy kicsit nyugodt legyek. Viszont Sam még mindig nem került elő és egyre rosszabb érzés kerített a hatalmába. Szóval Patricia életének kezdtem pontosabban utána nézni. Emlékeztem arra is, amit Robert és Sam mesélt. Elizabeth Morey. Igen, a fiatalabbik testvér. A nevet beírva, a képek között találtam egy fotót róla, amitől még a hideg is kirázott. Én ismertem ezt a nőt. Lehunyt szemekkel próbáltam emlékezni valamire, bármire, akármire. És akkor ismét kirázott a hideg. Igen, hideg és hó.

 - A Pokol bejárata. - Suttogtam magam elé.

 Még a fejem is belefájdult, de most, hogy ilyen közel jártam az emlékeimhez, nem hagyhattam elúszni őket. Én találkoztam Elizabeth-el a Pokol bejáratánál és volt ott még valaki. Valaki fontos.

 - Sam? - Ejtettem ki a nevét és ahogy ez megtörtént, elém villant az arca.

 A fejemhez kaptam. Valami nem akarja, hogy emlékezzek. Muszáj lesz pedig. Szóval tovább, előre, egyenesen! Sam is ott volt. Emlékszem a mosolyára. Valamit mondott nekem. Nem, ez inkább egy kérdés volt.

"Bízol bennem?"

 Igen, Sam, bízok benned, de mi történt? Újra a laptop felé fordítottam a figyelmem és meglepődve vettem észre, hogy van rajta valami. Egy tőr. Óvatosan nyúltam felé és abban a pillanatban, ahogy megérintettem, elém villant több ember szenvedő arca. Ijedten húztam el a kezem.

 - Mi a jó élet? - Beszéltem ismét magamhoz.

 - Túl sokáig engedtelek el most. - Hallottam meg a saját hangom, anélkül, hogy megszólaltam volna.

Kikerekedett szemekkel néztem a már elsötétedett gépem képernyőjére, ahol a döbbent arckifejezésem helyett egy gúnyos mosoly fogadott.

 - Ki vagy te? - Kérdeztem, és éreztem, hogy sokkal jobban meg kellett volna ijednem.

 - A nevem Ráchel. - Válaszolt, pedig nem vártam, hogy hamar megtudok tőle bármit is. - Én vagyok a démoni lélek benned. Pont, mint Lea, a nővérem volt a testvéredben.

 - Mit akarsz tőlem? - Tettem fel a kérdést.

 - Teljesen átvenni az irányítást a tested felett és téged kizárni örökre, hogy aztán uralmam alá hajthassam a világot. - Adott azonnal egyenes választ.

 Túlságosan magabiztos volt.

 - Miért pont én? - Rökönyödtem meg.

 A tükörképem hirtelen eltűnt és a nem messze lévő tükörben jelent meg újra.

 - Tudod, Lea bármit csinált, mindent megkapott, amit akart. Persze nem csak azt. - Fintorodott el. - Még azt is, ami nekem járt volna. Hiába hangzik furcsán én, amíg éltem, egyetlen vágyam az volt, hogy gyermekem szülessen. Leának volt már addigra vagy öt, és milyen boldog volt. Én pedig a háttérből irigykedtem rá, egészen addig a napig, míg el nem adtam a lelkem, hogy nekem is születhessen egy.
 Megrökönyödve hallgattam végig a történetet. Eladni a lelked, hogy gyereked legyen? Egy részem megértette, hiszen mindig is szerettem volna, de ebbe a világba nem biztonságos bele születni. Nem akarhattam, hogy még az unokáim is ilyen életet éljenek. Hamar lemondtam arról, hogy nekem valaha is lesz.
 - Mióta vagy bennem? - Nyeltem nagyot és nem akartam tudni a választ.
 - Nagyjából egy éve. - Vonta meg vállát a tükörképem.
 Összeszorult a gyomrom és fel akartam kelni, de a lábaim nem engedelmeskedtek. Ő pedig folytatni kezdte.
 - El se tudod képzelni hány embert öltél meg az utasításomra. - Mosolyodott el.
 - Hagyd abba. - Hunytam le a szemem és próbáltam kizárni őt a fejemből.
 - A kedves nővérkéd exe, Ross azt se tudta hirtelen, hogy kivagy, mikor este megtaláltad az egyik helyi kocsmában. - Hatolt át a hangja az éteren.
 Kezemet a fejemre szorítva próbáltam eltűntetni őt. Nem, ebből semmi nem igaz. - Nyugtattam magam. Ross még él és csak Ráchel próbál megtörni. Nem fogom neki engedni.
 - Azt hitted soha nem fogsz ártatlanokat ölni. - Nevetett fel és inkább kijelentette, mint kérdezte.
 Megráztam a fejem. Hazudik!
 - Rendben, te akartad. - Enyhült meg a hangja hirtelen és mintha egy pillanatra barátságosabb lett volna. - Tizenkét órát adok neked egyedül. Addig nézz utána mindenkinek, akiket eddig megöltél. Úgyis én fogok nyerni a végén és ez ellen nem tehetsz semmit. A saját testedben már csak annyi maradt a lelkedből, mint egy darab cukorka. Lassan teljesen az enyém leszel, te pedig eltűnsz. Semmit nem tehetsz már.
 Ahogy elmondta a monológját üvegtörést hallottam. Kinyitva a szemem azonnal megláttam, hogy a tükör darabokra repedve hever a pulton.
 - Én... - Meg akartam szólalni, de ekkor, mintha kiszorították volna belőlem az összes levegőt.
 Valószínűleg elájulhattam, ugyanis mikor felkeltem, a fölldön feküdtem. Felültem, de nem jutottam messzire. Gyengének éreztem magam és mintha nem akart volna engedelmeskedni a testem. Egyesével kellett megmozgatnom az ujjaimat, hogy lássam működnek-e még. Enyhén homályosan láttam, de sikerült felkapaszkodnom a konyhaasztalhoz. Bekapcsoltam a gépet. Két órt voltam kiütve.
 - A fenébe. - Motyogtam, de még a hangom se úgy verődött vissza a falakról, mint megszoktam.
 A fogaskerekek kattogni kezdtek a fejemben, majd az egyetlen épkézláb gondolatot azonnal végre is hajtottam.
 - Castiel! - Szólaltam meg fennhangon, és vártam, hogy megjelenjen a szárnyas.
 - Alexa? - Jelent meg mellettem hirtelen, mire egy hatalmas sóhaj hagyta el a szám.
 - Cas, úristen, hogy én mennyire örülök neked. - Néztem az angyalra és megpróbáltam odalépni hozzá, de túl gyenge voltam. - Bocsi, egy kicsit le vagyok merülve lelkileg.
 Hangosan nevettem fel a saját poénomon, amíg Cas csak értetlenül állt előttem, még mindig egy lépés távolságot tartva. Aztán a nevetésem hirtelen átcsapott görcsös zokogásba. Szóval ilyen, ha az emberben alig van lélek? Eléggé szar érzés, az egyszer biztos.
 - Mi történt? - Guggolt le elém Cas és én csak megfogva a kezét, két ujját a homlokomhoz érintettem.
 Ahogy átadtam azokat az emlékeket, amiket eddig mélyen elnyomtam, én is újraéltem őket. Embereket öltem. Barátokat, ismerősöket és vadászokat. Mindenki arcán értetlenség tükröződik. "Ez nem te vagy Alexa!" Nem, tényleg nem én voltam, de ők ezt nem tudhatták. Abban a tudatban haltak meg, hogy ÉN öltem meg őket. És akkor abban a pillanatban egy hosszabb emlék erejéig bevillant Sam mosolya és egy kérdés.

"Bízol bennem?"

 Arcomon ismét végigfolytak a könnyek. Sam Winchestert nem a démon ölte meg, hanem Alexa Martens. Az első és egyetlen áldozat, akinek a vére a saját kezemhez tapad.


Castiel:

 Visszakerülve a Földre, nem tudtam merre vagyok. Aztán egy ismerős hang szólított meg.

 "Castiel!"

 Alexa volt az és én nem tudtam neki nemet mondani. Még ha csapda, akkor se hagyhatom magára. Azok után pedig, amiket az édesanyja mondott nekem, végképp segítenem kell neki. Mikor megjelentem abban az öreg házban, egy pillanatig nem is vettem észre, hogy ő is ott van. Kikerekedett szemekkel bámultam az előttem ülő lányra, akiben épphogy csak pislákolt a lélek. Mintha nem is az lenne előttem, aki tegnap este a hotelben. Ez a lány, most teljes valójában Alexa volt, de éreztem, hogy nincs sok hátra neki.
 - Mi történt? - Guggoltam le mellé és ő megmutatta nekem.
 Ráchel pontosan fél napot adott neki, hogy megtörjön az a maradék lélek is benne. Sikolyok, vér, halál és bűntudat. Aztán, mintha csak egy gyorsított felvétel megakadna, ott volt Sam. Mosolygott, mikor meghalt. Tudta, hogy mi fog következni és megtette. Csak egy dolog nem hagyott nyugodni. Sam Winchester nem volt se a pokolban, se a mennyekben. Hova lett akkor a lelke?
 - Ezek történtek. - Hajtotta le a fejét és majdnem előre bukott.
 Elkaptam és körülnézve észrevettem a tőrt az asztalon. Ráchel annyira biztos volt magában, hogy nem figyelt egy apró részletre.
 - Alexa, tudod mi ez a tőr? - Kérdeztem, de nem értem a tárgyhoz.
 Ő csak fáradtan megrázta a fejét.
 - Ez egy darab Michael kardjából, amivel megküzdött Lucifer ellen. Eredetileg a mennyekben kellene lennie. Minden egyes lény, legyen angyal, démon vagy ember, mikor először ont ki vele életet, a lelke beleszáll az illetőnek. - Miközben mondtam, szöget ütött valami a fejemben. - Lexy, ezzel szúrtad le Samet?
 Arcán egy pillanatnyi fájdalom suhant át, de aztán bólintott. Akkor jól gondoltam. Sam azért nincs sehol, mivel ebben a tőrben ragadt a lelke.
 - Valamit ki kell találni ellenem. - Jelentette ki Lexy. - Nem hagyom, hogy Ráchel átvegye felettem az uralmat.
 Elmosolyodtam. A Martens lányok sokkal jobban hasonlítottak a Winchesterekre, mint azt el tudták volna képzelni. Viszont el kellett neki mondanom, hogy hiába fog küzdeni, Sam lelke még itt fog ragadni a tőrben, még ha ő meg is hal.
 - Baj van? - Nézett rám és éreztem, hogy szinte a gondolataimban olvas.
 Felsóhajtottam és vázoltam a tényeket.


Gina:

 Az impala hangos motorzúgással adta az utca tudtára, hogy Dean Winchester megérkezett a városba.
 - Nem lenne jobb, ha..? - Kezdte a mellettem ülő, de én már ki is pattantam az autóból.
 Reménykedtem, hogy nem hiába kocsikáztattam át Deant a fél államon. Nem is figyeltem, hogy követ-e vagy sem. Csak haladtam egyenesen befelé a régi házunkba és most még a nosztalgia sem tudott meghatni. Az első dolog, amin megakadt a tekintetem az a frissen festett rúna a bejárati ajtón. A szívem a torkomban dobogott, ahogy benyitottam, aztán egy kezet éreztem a vállamon. Dean csendre intve, elém lépett és fegyvert tartva maga előtt, a nappaliba sétált. Legnagyobb döbbenetünkre Castiel sétált velünk szembe.
 - Cas? - Kérdeztem. - Te mit keresel itt?
 - Hol van Alexa? - Kérdezte Dean már idegesebben.
 Egy részem megértette őt, de a másik fele hevesen tiltakozott
 - Először hallgassatok végig itt, aztán bemehettek hozzá. - Emelte fel a kezét megadóan.
 Egy szívdobbanásom biztosan kimaradt. Szóval igazam volt. Itt van! Alig bírtam Castiel szavaira figyelni, majd a története olyan témát érintett, amit nem bírtam szó nélkül hagyni. Szóval a húgomban most épphogy pislákol a lélek? Ennél jobb hírrel már nem is tudtak volna mára szolgálni. Legszívesebben azonnal mellette termettem volna, hogy támaszt nyújtsak neki.
 - Akkor most önmaga? - Kérdeztem izgatottan.
 Castiel bólintott és intett egyet, hogy nyugodtan menjek be a konyhába. Deant azonban megállította és még szóval tartotta. Nekem viszont csak egyetlen dolog lebegett a szemem előtt. A húgom.
 - Alexa? - Sétáltam be és nem kerülte el a figyelmemet az összetört tükör.
 A konyhán átsétálva bementem az utolsó helyiségbe, a szüleink szobájába, ahol az ágyon ott feküdt Lexy.
 - Szia! - Emelte intésre a kezét és felült.
 Megszólalni sem tudtam, csak mellé térdeltem az ágyon és átöleltem.
 - Kiszorítod belőem még a lelket is. - Nevetett.
 - Bolond. - Töröltem le egy könnycseppet. - Még nem gondoltál arra, hogy a vicceiddel kiűzöd magadból a démont?
 - Ez egy egész jó ötlet. - Vont vállat és elkomolyodott. - Hiányoztál.
 Ismét képtelen voltam megszólalni, csak magamhoz húztam és hallgattam a légzését.


Dean:

 Castiel megállított, mielőtt Gina után mehettem volna. Kérdőn néztem az angyalra.
 - Tudnod kell valamit. - Kezdte és nekem nagyon rossz érzésem támadt. - Tudom hol van Sam.
 Szemeim kikerekedtek és egy pillanatra eltöltött a remény édes íze. Szóval igazam volt.
 - Ráchel valahogy megszerezte Michael kardjának egy darabját, ami el tudja zárni az emberek lelkét. Sam abban a bizonyos tőrben van. - Fejezte be a mondandóját.
 - Van bármi esélye, hogy valahogyan kiszedjük az öcsémet Aladdin lámpásából? - Kérdeztem, de Cas tekintetét látva azonnal alább hagyott a lelkesedésem.
 - Sajnálom. - Rázta meg a fejét.
 Egy remegős levegővétel után bólintottam. Nem fogom ennyiben hagyni az biztos, de most már csak pár óránk van, amíg le nem jár az a fél nap.
 - Most már mehetek? - Intettem Gina után.
 - Még egy dolgot látnod kell.
 Meg sem várva, hogy reagáljak, hozzám érintette két ujját és engem elleptem egy másik ember emlékei. Alexa utolsó emléke Samről. Hirtelen szakadt meg az egész, de még így is eleget láttam. Castiel jól sejtette. Tudnom kellett arról, hogy Sam hogyan áldozta fel magát. Alexa tényleg nem akarta megtenni, de az én hősszerelmes öcsém. Egyszerre voltam szomorú és nagyon dühös.
 - Most már mehetsz.
 Arra mentem, amerre Ginát láttam eltűnni. A kis szoba, ahova beléptem egyetlen ágyat rejtett magában, amin a két Martens foglalt helyet. Gina könnyekkel és reménnyel a szemében nézett fel rám. Alexa viszont megdermedt, mikor meglátott.
 - Gina, egy kicsit kimész kérlek? - Nézett a vörösre a húga.
 A lány először rám, majd a testvérére nézett, de aztán felkelt és kiment a szobából.
 - Sajnálom. - Mondta és az ágy szélére húzódott. - Én esküszöm nem akartam. Sam csak...
 Sírva temette tenyerébe az arcát én pedig képtelen lettem volna rá haragudni.
 - Sam választása volt, még ha nem is értek egyet vele. - Mondtam ki és egy pillanatra igaznak éreztem.
 Nem Alexa tehet róla. Az öcsém meghozott egy döntést, amibe belehalt. Ezen nem tudok változtatni, még akkor sem, ha a fejem tetejére állok. Furcsa érzés volt elfogadni a testvérem halálát. Hogy ez most valószínűleg végleges volt. Hogy egyedül maradtam. Hogy sosem fog visszatérni. Hogy eljött az az idő, amikor nem akarok bosszút állni a haláláért.


Alexa:

 Dean mellém lépett és a fejemre tette a kezét.
 - Ne sírj már. - Borzolta össze a hajam.
 Én pedig úgy éreztem nem érdemlem meg, hogy vigasztaljon, hiszen én tettem ezt az öccsével. Szipogva bólintottam helyette.
 - Inkább derítsük ki, hogy hogyan menthetünk meg téged. - Mondta és szólt Gináéknak, hogy együtt gondolkodhassunk rajta.
 Én a belépő Castielre néztem és egy aprót bólintottam. Nem akartam, hogy Gonáék megtudják a tervet. Hiszen, ha sikerül, akkor abba egyikük se egyezne bele. Inkább megpróbáltam őket lassan rávezetni és elfogadtatni velük.
 - Hogyan tudjuk megakadályozni, hogy Ráchel visszajöjjön? - Járt körbe a kis helyen Dean, míg mi az ágyon ültünk.
 - Sehogy. - Közölte vele Castiel. - Túl erős, így ezt nem tudjuk megoldani.
 - Akkor hogyan mentsük meg és szerezzük vissza a húgom lelkét? - Nézett aggódva Gina a többiekre.
 - Ez már egy jobb kérdés. - Motyogtam. - Lenne egy ötletem, de nem biztos, hogy tetszene nektek.
 Érdeklődve néztek rám, Cas kivételével. Ő tudta mit akarok. Elmondtam nekik a tervem első lépését. Legalábbis annyit, amennyit feltétlen tudniuk kellett.
 - Nem. - Vágta rá Dean. - Ez egy nagyon rossz ötlet, még tőled is! Egyáltalán honnan ismeritek őt?
 - Gondolj bele - próbáltam meggyőzni -, hiszen tartozik nekem, mert egyszer megmentettem az életét. Nem szeret adósa maradni senkinek.
 Dean még mindig nemlegesen rázta a fejét, de Ginán láttam, hogy hajlik a tervem felé.
 - Szerintem próbáljuk meg. - Adta meg az engedélyt.
 - Nagyon, nagyon rossz ötlet. - Motyogta Dean, de jobb terv híján elővette a telefonját és kikereste a névjegyzékből az illetőt.
 Csak hallgattuk, ahogy kicseng és már épp feladtam volna, mikor egy ismerős hang szólalt meg.
 - Oh, Dean milyen kellemes meglepetés! - Hatolt át a nő hangja az éteren.
 Gina viszont nem habozott, azonnal a lényegre tért.
 - Szükségünk van a segítségedre, Rowena.