2017. október 21., szombat

Elmebaj

Kis rövid.

Napról napra gyengébbnek éreztem magam. Minden egyes átkozott perc egy csapdának tűnt. Már képtelen voltam külön választani képzeletet és valóságot. Levegőt venni is fájt. "Tönkretettél mindent!" "Egy báb vagy, akit sikerült használnom." Szánalmas." "Gyűlöllek." "Miattad van az egész!" "A te hibád!" A mondatok és rágalmazások csak sorra ott csengtek elmém mélyén, melyek egytől egyig Sam érdes, mégis csalódott hangján szólaltak meg. 
Hónapok óta ilyen és ehhez hasonló mondatokat hallucináltam, aztán mikor kitisztult a fejem, mindig a mosolygós, szerelemtől csillogó szemű vadásszal találtam szemben magam. Eleinte ügyet sem vetettem rá. Később egyre sűrűbben és hosszabb ideig jelentkeztek a kiesések. 
A párnába arccal, összeszorított szemekkel kapkodtam levegő után. Újabb pánikroham. Már tudtam, hogy csak ki kell várjam, magától el fog múlni. 
- Jen. - Karcos hang szólalt meg mögöttem. Félve pislogtam párat, hogy aztán mosolygós, megnyugtató alakjával találjam magam szemben. 
- Jól vagyok. 
- A legkevésbé sem érdekel. - Nevetett, majd leült mellém és végigsimított a fejemen. Nem tudtam értelmezni a válaszát, így inkább tenyerébe bújva kerestem megnyugvást. - Szeretnék szólni szerelmem, hogy nincs már rád szükségem. - A szavak lágyan hagyták el száját, szemeim kipattantak, próbáltam távolabb húzódni tőle. Egy újabb rohadt álom! Igaz? 
- Nem álmodsz. Ez most a valóság Jen. Elegem van. - Suttogta, de folyamatosan a pillantásomat kereste. Menekültem előle. Nem teheti ezt velem!
- Ne... - Nyöszörögtem. A fájdalom, amit okozott, fizikálisan szorongatta a szívem. 
- Már nem kellesz. Nézz magadra! Egy teljes emberi roncs lettél. Kinek kellenél? 
- Nem... - Zokogásom törte meg a képet. Sam nyugodt, mégis véremre szomjazó alakja semmivé foszlott, én pedig lecsúszva az ágyról sírtam, akár egy gyerek. 

El fogom veszíteni önmagam. A háborút, amit játszottam szépen lassan felőrölt. Meg akartam halni. Belekapaszkodni a kaszásomba és eltűnni a semmiben. Mindegy volt hová visz, csak el innen ebből a földi pokolból. 
- Jól vagy? - Csapódott ki az ajtó, majd aggódva guggolt elém Sam, hogy felkaparjon a földről. Nem hagytam neki. Elég volt! Nem bírtam tovább. Nem akartam hallani, ahogy tovább bánt. 
- Takarodj! Tűnj el a fejemből! - Mellkasát verve üvöltöttem. 
- Shh... - Ölelt magához. - Minden rendben lesz. Kitalálunk valamit. Ígérem. - Suttogta a fülembe. 
- Már nem érzek semmit Sam! - Kapaszkodtam a nyakába. - Be akarom fejezni. Nem vagyok ehhez elég erős. - Minden porcikám remegett. 
- Nem teheted. Kellesz nekem. - Puszilt a hajamba. - Kellesz nekünk. - A többes szám egy pillanatra észhez térített.
- Nekünk? - Húzódtam távolabb. 
- Persze. - Mosolygott és a fülem mögé tűrt egy hajtincset. 
- Miért nem hagyod békén? - Lépett be az ajtón még egy Sam. Ketten voltak előttem. Az egyik kedves és rettentő figyelmes, amilyen az enyém mindig is volt. A másik viszont az elmém megrontója. 
- Te is látod? - Hápogtam pólóját szorongatva. Válasz nem érkezett.
- Szüksége van rám! - Állt fel Kedves Sam, így védelmezve a másiktól. 
- Nincs rád szüksége. Rám viszont van! - Lépdelt közelebb. - Tudnia kell és együtt kell élnie vele, hogy mit tett. 
-Mit tettem? - Tápászkodtam fel az ágy szélére. Rettenetesen szédültem. 
- Nem emlékszel Jen? - Ült le mellém Sam aranyos verziója és megfogta a kezem. Puha bőre simogatta a lelkem. Csak a fejem csóváltam. - Megöltél engem. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése