Rémálmok. Tizedik évad. Démon!Dean ...
Víz. Vizes a párnám. Ez volt az első gondolatom. A szemeim kipattantak és megpróbáltam nem leverve a pár üres sörösüveget, felkapcsolni az ágy mellett található kis villanyt. Amint az izzó elárasztotta halvány fényével a szobát, felfedeztem a mellettem nyugtalanul forgolódó férfit. Homlokáról gyöngyözve, szinte patakokban folyt az izzadság. Dobálta magát és motyogott, mintha könyörögne. Egyedül a jobb karja, görcsösen az ágyhoz szorítva, mozdulatlanul remegett. A belső felén, már-már világítva izzott az a bizonyos jel. A jel, amivel Isten bezárta a Sötétséget. A hely, ahol nem tud kárt okozni. Létrehozta ezt a kulcsot, amelyet később Lucifer legértékesebb hadnagyára bízott. De az elkezdte saját akaratát érvényesíteni, átokká vált. Mióta Káin Dean-nek adta, a férfi, aki a mindenem volt, megváltozott.
Határtalan örömmel ugrottam a nyakába, ahogy beléptek épen, egészségesen, egy újabb világvégét megállítva a bunkerba. Egész nap készültem és imádkoztam. Nem szokásom, de abban a pillanatban nem láttam más megoldást. Könyörögtem Istennek, hogy mentse meg a Winchestereket és hozza haza őket hozzám. Mindegy mi lesz az ára.
Sajnos szó szerint vehette. Senki nem mosolygott. Sam konkrétan tombolt a dühtől, míg Dean egy gyors ölelés után a hűtőhöz sétálva, kiitta annak alkohol készletét. Ahogy fogytak az üvegek, úgy lett egyre mérgesebb és földhöz vágva az ingét, elvonult. Gyomromban kialakuló görccsel vettem ki a sütőben frissen tartott almás pitét. Neki csináltam. Ledobtam az asztalra, leterítettem egy konyharuhával és utána mentem. A szoba üresnek tűnt. A fürdőből viszont hatalmas csörömpölés szűrődött ki. Kiszáradt szájjal, félve nyitottam be. A szemközti falon lévő tükör darabjai vették körbe, miközben felhúzott térdeire hajtott fejjel ült és hullott ő is darabokra a szemem láttára...
A homlokához érve próbáltam megnyugtatni. A bőre hideg volt. Lassan már hozzászoktam az ehhez hasonló éjszakákhoz. A vádlimra ülve igyekeztem óvatosan rázogatni. Nem reagált. Végig simítottam az arcán, letörölve a jeges izzadságot. Fájt így látnom, miközben tudtam, hogy semmit nem tehetek ellene. Szívem szerint átvettem volna tőle minden fájdalmát, csak ő ne érezze többé.
- Nyugodj meg. Itt vagyok... Oké? Minden rendben. Dean! - Motyogtam, amíg ráhelyeztem a tenyerem magára a jelre. Abban a minutumban kipattantak a szemei és erősen, vasmarokkal szorította meg a karom, ellökve magától. Épp, hogy észhez tért, fejjel az ölembe bújva rázta a zokogás. Remegő kezekkel öleltem át.
- Örülök, hogy itt vagy velem. - Dörmögte a combomnak.
- Mindig itt leszek. - Túrtam a hajába megnyugtatólag.
- Remélem igazad van, ugyanis ha ez az álmom is valóra válik, én öllek meg. - Nézett könnyein keresztül a szemembe. Végtelen kín és fájdalom sugárzott felém. Nagyot nyeltem és a legmeggyőzőbben válaszoltam.
- Ez sosem fog megtörténni.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése