2017. szeptember 16., szombat

I hate You

Hurrá! Egy angst szösz tőlem. Talán a világ egyik legfájdalmasabb témája. Sajnos az ihletet adó gif sem segített. Soha többé nem írok ilyet... Ezt ígérem.


Minden porcikámat átjárta a gyász. Képtelen lettem volna hazamenni, így inkább kivettem egy közeli hotelszobát. Nem mertem a szemébe nézni. Ezredszer végig gondolva sem voltam biztos a döntésemben, mégis így éreztem helyesnek. A pánik és a félelem nagyúr. Az érzelmeim nem homályosíthatták el a józan eszem. Ennek így kellett történnie. Győzködtem saját magam. Sikertelenül.
A sokadik hívását nyomtam ki. Nem akartam hallani a hangját. Tudtam, hogy aggódni fog, de nem voltam elég erős hozzá, hogy elé álljak. A nyomás a mellkasomban egyre erősödött. Zokogva ültem le a koszos ágy szélére. Lábaim remegtek a fizikális és érzelmi megterheléstől. Vajon helyesen döntöttem? 
Oldalra fekve szorítottam magamhoz a párnát és átadtam magam a mély, semmihez sem fogható szomorúságnak. Hogy tehettem? A bűntudat egyre erősödött a lelkem apró zugában, míg nem dühösen falhoz vágtam az asztalon álló lámpát. 
Ebben a pillanatban jelent meg az ajtóban. Nem kopogott, csak egyszerűen benyitott és némán megállt. A idő és a levegő egyszerre fagyott meg körülöttünk. A kopott parkettát pásztázva kerültem tekintetét. Ránézni maga a pokoli kín lett volna. 
- Sammy elmondta hol voltál. - Dörrent érzelem mentes hangja. Összerezzentem ijedtemben, de még mindig nem néztem fel. Némán hullottak a könnyeim, deformált köröket képezve a fényét vesztett padlón.  - Nem hiszem el, hogy hazudtál. Átvertél és nem szóltál egy szót sem. - Nehezen vettem a levegőt. A tüdőm sem érdemelte meg az éltető oxigént. Meg akartam halni, bár tudtam, hogy gyávaság. 
- Tönkretettél mindent, amit felépítettünk. - Suttogta. - Nem tudom mit hittél. Talán, hogy képtelen lennék rá? Nem örülnék? - Becsuktam a szemem, ezzel tompítva a hangjából érződő csalódást. 
- Sajnálom. - Leheltem. 
- Ezt sosem fogom neked megbocsátani. - Keményítette meg a hangját. Reszketve néztem fel rá, máskor huncutan csillogó zöld szemeiből, könnyek peregtek. A mellkasomban érzett képzeletbeli tőr, ennél mélyebbre már nem döfhetett volna. 
- Sajnálom. - Ismételtem önmagam, immár szemtől-szemben vele.
- Mindent megtettem volna. Akármit! - Kezdett hisztérikusan csengeni a hangja. - Amit csak kérsz... Itt hagytam volna ezt az egész őrültséget. Az egészet, Érted! 
- Nem volt választásom. - Markoltam a combomba, ezzel is enyhítve minden mást.
- Volt választásod. Te mégis így döntöttél. Megölted a kisbabánkat. - Ahogy kiejtette száján a szavakat, fordult velem a szoba. Elkapott a hányinger. Hánynom kellett. Saját magamtól. 
- Sajnálom. - Mondtam sokadszorra. 
- Utállak. - Hunyta le a szemeit. Még mondani akartam valamit. Bármit! Nem volt lehetőségem. Faképnél hagyott. Ott ültem az ócska motelszoba ágyán, magányosan. Semmi más nem járt a fejemben, csak a megvetés, ahogy felém dobálta szavait. "Utállak." Ekkor jöttem rá, hogy mindenemet elveszítettem aznap.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése