2017. szeptember 20., szerda

Hiányzó alkatrész - 4. fejezet

Féligazság

Délután a szobámban pakolásztam, míg tudat alatt a lelkem rágta a Deannel való reggeli beszélgetés. Valahogy mindig tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap. Mégsem voltam rá felkészülve. Beszélnem kellett Bobbyval, mint lány az apjával. Világ életemben gyűlöltem, amiért elhagyott minket. Őt hibáztattam anya halála miatt és azért, mert egy rakás szerencsétlenség lettem. Rá kellett jönnöm, hogy soha nem hallottam az ő verzióját. Tudta és érezte a dühömet, de nem próbált meg magyarázkodni, vagy hazudozni. Egyszerűen nem beszélt róla. Amennyire megismertem, ő mindig így oldotta meg a problémáit. Elfojtotta magában. Talán tőle örökölhettem, hogy sosem mutattam ki, mit is érzek valójában. 
Épp az egyik cipőmben gyönyörködtem, mikor lépteket hallottam. Gyorsan leültem az ágyra, hogy úgy tűnjön valami hasznosat csinálok. Egy újságot kaptam az ölembe, a Hammerworld pár hetes száma. 
- Bejöhetek?- Dörmögött apám jól ismert hangja az ajtó túloldalán. 
- Nyitva. - Szóltam oda. 
A fa lap nyikorogva ellenkezett, végül sikeresen kitárult. Ott állt szokásos sapkájában, bozontos arcszőrzettel. Tekintete zavart volt és kicsit tanácstalan. Mint aki nem tudja mit keres itt, vagy hol is van egyáltalán. 
- Gond van? -Vontam fel a szemöldököm. Kezdett megrémiszteni a viselkedése. 
- Nem, nincs. - Nyugtatott meg, majd a hozzá legközelebb eső széket maga alá húzta és leült. Vártam, hogy megszólaljon, ami végül meg is történt. - Mira... Nem tudom hol is kezdjem. Már régóta szeretnék veled leülni és megbeszélni néhány dolgot. 
- Épp ezen gondolkodtam. - Kotyogtam közbe, de visszafojtott levegővel figyeltem a mondandóját.
- Legjobb lesz, ha őszinte leszek hozzád. Sosem voltam, vagyis nem gondoltam volna, hogy apának való lennék. 


Itt szünetet tartott, de folytatta. Magam alá húztam a két lábam, úgy bámultam rá, mint aki életében először látja ezt az embert.
- Ezt sajnos már sosem tudjuk meg. Amikor anyád közölte, hogy terhes, bepánikoltam. Nehéz elismernem, de így történt. Féltem, hogy mit fogok kezdeni egy újszülött csecsemővel és ő mit fog kezdeni velem. Azaz... te hogy fogsz reagálni a világra. A munkám sosem volt éppen mindennapi. Nem engedte volna, hogy családom legyen. Igazi családom. Így talán gyávaságból, de azt mondtam anyádnak, hogy menjen el. Nem akarom többé látni. A szemébe mondtam, miközben könyörgött. A szívem egy darabját akkor és ott elvitte magával. Nem az volt a célom, hogy megbántsam, de tisztában kellett lennem a lehetőségeimmel. Túl fontos volt akkoriban a világ...
- Elküldted terhesen? - Vettem mély levegőt, hogy csillapítsam az erősen dübörgő szívem hangját. Soha nem hallottam ezt a történetet. 
- Igen. A saját érdekében. Bármelyik utazásom alatt megsérülhettem, vagy meg is halhattam volna. Túl sokszor és sűrűn voltam úton ahhoz, hogy kivédhessem az esetleges baleseteket. 
- Az isten szerelmére! Csak egy autószerelő vagy! - Tört fel belőlem a harag.
- Igen. - Horkantott. Ebben a mozzanatban volt valami. Valami, amit nem tudtam hová tenni. - Nem mentség amit tettem, de talán egyszer majd megérted. Azon a napon, amikor megszülettél, másra sem tudtam gondolni, csak rád. Ki akartam ugrani a bőrömből, hiszen apa lettem! Lemondtam aznap minden munkámat és Rufussal megünnepeltük, úgy igazán férfiasan, pár üveg whiskyvel. 
- Már értem miért szeretem. - Mosolyodtam el. Jól estek a szavai. Gondolt rám, pedig nem ismert.
- Pár hetes lehettél, mikor anyád képet küldött rólad. Ott van a gépem mellett. Sosem bántam meg, amiért vagy. Egyszer épp arra vitt a kötelesség és meg is látogattalak. Nem emlékezhetsz, hisz még aprócska voltál, de már akkor láttam, hogy olyan makacs és zsémbes leszel, mint én. - Tekintete elhomályosult a felidézett emlékektől. - Nem tévedtem sokat. - Nevetett fel. 
- Nem is vagyok zsémbes... - Duzzogtam, amivel csak sikerült alátámasztanom a feltételezését. 
- Mikor anyád meghalt, magamhoz akartalak venni. Tényleg azon voltam, hogy velem lehess! De Dean és Sam apja, Jon jó barátom volt. Segítenem kellett a fiúknak, hogy talpon maradhassanak a világban. Neked ott volt a nagynénéd, nekik senkijük. Tudtam, hogy rendben leszel és teljes életet élhetsz, míg ők teljesen egyedül maradtak. 
- Őket választottad. - Bólintottam. Megértettem az érveit. 
- Nem választottam. Reméltem, hogy egyszer nálam kötsz ki. Ugyanis, mikor meghallottam mekkora bajkeverő vagy, már éreztem, hogy elcsesztem. Figyelnem kellett volna rád. Hagynom, hogy itt legyél. Helyette korlátozva lettél a szabadság vágyadban és minden egyéb téren. Tudom milyen, én is ilyen voltam a te korodban. 
- Elég mókás lehettél. - Képzeltem el az autótolvaj Bobbyt. 
- A lényeg, hogy szeretném, ha nálam maradnál. Lenne pár szabály, de ha alkalmazkodni tudsz és maradni akarsz, szívesen látlak. Esetleg megpróbálhatnánk bepótolni az elmúlt időt. Segíthetnél az autók körül. Tudom, hogy imádod őket. - Mosolygott büszkén. - Még fizetnék is, így rendes munkád lenne. Hiányzol kislányom. 

Szememet elfutották a könnyek, de nem sírtam. Erős voltam és túl büszke ahhoz, hogy lássa mit érzek. Zavart voltam. Szerettem volna maradni és felépíteni mindent az elejéről, de kicsit későnek éreztem az egészet. Nem voltam időm válaszolni, ugyanis a földszintről hangos kiáltás zavart meg minket a meghitt pillanatban.
- Bobby! Segíts! - Dean hangja ijedt és dühös volt. Egyszerre pattantunk fel, majd leviharzottunk a lépcsőn. Az idősebb Winchester épp a kanapéra fektette öccsét, akinek karjából dőlt a vér. Émelyegni kezdtem, így elszakítva szemem a vöröslő foltról, minden lélekjelenlétem összeszedve szaladtam az elsősegély dobozért. Apám hálásan nézett fel a válla felett, majd telibe öntve Samet egy adag alkohollal, szakszerű mozdulatokkal elkezdte összefoltozni. Nem tudtam mi történt a srácokkal, de egyben biztos voltam, hogy ha ilyen az autószerelők munkája, már megértem miért nem akart apám a cége közelében tudni.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése