Szeplők

Egy saját tapasztalatot kellett nekem ma leírnom, hogy kicsit jobban fel tudjam dolgozni a történteket. Remélem azért tetszik nektek, még akkor is, ha angst az egész.

 Lassú léptekkel, szinte már vontatottan mentem fel a lépcsőn Sam után, aki a korlátra támaszkodva húzta fel magát egyre közelebb a célhoz. Hiszen ő is pontosan tudta, hogy mi vár ránk, ha felérünk az emeletre. Először egy hosszabb folyosó, és annak a legvégén egy szoba. Végig nézve a sárga falakon és az éppen kint lévő embereken, úgy éreztem magam, mintha egy teljesen másik világba kerültem volna. Egyik részem tiltakozott az ellen, hogy ma eljöjjön, de a másik könyörgött, hogy láthassa az arcot, amit régen annyira szerettem. Mégis fájdalmasan hasít belém a tudat, hogy sosem lesz már a régi. Hiába való az örökkévalóság, ha a Winchesterek nincsenek ott mellettem.

 - Az öregedés ellen nem tehetünk semmit. Még te se, Cas! - Mosolygott rám Sam és végre felértünk a lépcső tetejére.

 Mintha egy örökkévalóságig sétáltunk volna. A fiatalabb Winchester az alkaromra támaszkodott és csoszogva indultunk meg ketten abba az irányba, ahol a másik testvér fekszik. Túl gyorsan odaértünk. Túl gyorsan beléptünk az ajtón. Minden túlságosan gyorsan történt. Mintha az idő hirtelen megkergült volna. Mégis tisztán emlékszem a pillanatra, mikor megpillantottam az ágyon az idősebbik testvért. Egy szelet kenyeret evett lassan, és a kis bögréjéből teát ivott mellé. Lábai lelógtak az ágyról és csak bámult maga elé a semmibe.

 - Dean! - Mosolygott rá testvére és Sam megvárta, míg a másik vontatottan felfigyel rá.

 Először zavarodottság ült ki az arcára, majd a felismerés, miszerint az öccse áll vele szemben.

 - Sammy. - Villantotta ki kevés fogát és ahogy arcán a ráncok összefutottak, úgy mozdultak el a szeplői is.

 Az említett körülnézett az ágynál, hogy minden a helyén van-e és mikor megnyugodott, csak akkor ült le mellé.

 - Emlékszel Castielre? - Hajolt Deanhez közel, és lassan beszélt.

 A zöld szemű csak felnézett rám. Én viszont, mint egy fadarab, még mindig csak az ajtóban álltam és próbáltam összeszedni a szívem darabjait.

 - Semmit nem változtál, Cas! - Emelte fel remegve kezét és mellé lépve, egy kicsit megszorítottam.

 Sam feltett neki pár kérdést még, hogy hogy érzi magát az otthonban és hogy rendesek-e vele a szobanővérek. Mindenre csak bólogatott, majd hirtelen ismét rám függesztette átható tekintetét.

 - Cas, de jó, hogy itt vagy! - Örült meg nekem megint és végig nézett ruházatomon. - Mennyibe került a ballonkabátod?

 Meglepett a kérdése, de próbáltam valami egyszerű árat mondani. Eközben Sam felvágott neki apró darabokra egy almát és óvatosan etetni kezdte. Dean elmesélte, hogy szerinte a mellette lévő szobában egy szellem lakik, aki minden éjjel Metallicát énekel, szóval ne űzzük el, ha kérheti. Furcsábbnál furcsább kérdéseket szegezett testvéréhez, aki mindenre válaszolt, még akkor is, ha ő maga se értette a választ.

 - Hogy van Baby? - Gondolkodott el, majd lehunyta a szemét.

 - Ő nagyon jó állapotban van. - Válaszoltam, mivel én voltam a karbantartója, mióta Dean-t ide száműzték.

 - Az nagyon jó. - Motyogott alig érthetően.

 - Ideje lefeküdni aludni. - Kelt fel remegősen Sam és eltolta a kis gurítható asztalt, hogy jobban hozzáférjen a testvéréhez.

 Felajánlottam, hogy segítek, mire ő hálásan pillantott rám. Levettem Dean-ről a papucsot és óvatosan hátára döntöttem őt. Felemeltem a lábát, hogy az ágyon legyen és úgy helyeztem, hogy biztosan ne legyen panasza. Aztán betakartam és a biztonsági táblát az ágy mellé igazítottam.

 - Nekünk mennünk kell. - Mondta Sam és mellé lépett, hogy el tudjanak búcsúzni egymástól.

 - Castiel! - Szólalt meg végül Dean. - Örülök, hogy még mindig itt vagy nekünk. Kívánni se lehetne nálad jobb angyalt.

 Mosolya a füléig ért, majd intett, hogy elmehetünk. Azonban mielőtt kiléptünk volna, még egy mondattal visszatartott.

 - Egy pillanatra! - Hallottam kétségbeesett hangját. - Kérlek, Cas. Azt a fényképet középre rakod?

 Felnéztem az ágyával szemben álló polcra és kezembe vettem a fotót, melyből azt hittem egyetlen egy készült csak. Jo, Ellen, Bobby, Sam, Dean és én voltunk rajta, még mielőtt minden elromlott volna. Mégis teljesítettem a kívánságát és örömmel láttam, hogy megnyugodott, majd szinte azonnal beszippantotta az álom.

 Könnyes szemekkel léptem ki a folyosóra és próbáltam tartani magam Sam kedvéért. Lefelé lifttel mentünk és elköszönve az aulában lévőktől, kiléptünk a szabadba. Ezekután az Impalába ülve, hazafuvaroztam a fiatalabb Winchestert, aki megköszönte, hogy eljöttem vele.

 Miután meggyőződtem róla, hogy épségben visszaért a házba, megint indítottam és szélsebesen elhajtottam. Nem tudtam hova akarok menni. Nem tudtam miért. Csak azt, hogy most sehol nem lesz jó. Rákanyarodtam egy kis útra, mely az erdőbe vezetett és egészen addig hajtottam szegény autót, míg be nem sötétedett. Megtehettem volna, hogy egyszerűen az angyali képességeimmel kivitetem magam, de most jól esett a magány, amit csak a csillagok adhattak meg. Elindítottam a rádióban Dean egyik kedvenc válogatását és kifeküdtem a motorháztetőre. Felnéztem az apró, fénylő csillagokra, mik pont úgy táncoltak, mint minden egyes alkalommal Dean arcán a szeplők, mikor felismeri, ki is vagyok.