2016. augusztus 29., hétfő

Nevermore 2.

2. fejezet ~ Külön

"Gyermekkoromtól fogva nem
Olyan vagyok, mint más. Szemem
Nem úgy lát, nem közös kutak
Habja bennem az indulat."
/Edgar Allan Poe - Külön/


 Mit kérnék, ha lehetne egy kívánságom? Hogy sose kelljen felkelnem és elindulnom a suliba. Sajnos nincsen dzsinnem, így kénytelen vagyok kikászálódni az ágyból.
 - Reggeli! - Kiabált fel Gabe az emeletre.
 Félkómásan léptem ki a szobából, hogy átvonszoljam magam a sajátomba.
 - Már megint, Nora? - Ütköztem bele Castielbe a cél előtt.
 Megütögettem a vállát és szó nélkül tovább mentem. Nem szerettem az álmaimról beszélni. Úgyse értenék meg.
 Beérve a szobámba, kikaptam az első ünnepi ruházatot, ami a kezembe akadt. Egyszerű, fekete nadrág és fehér ing. Előkotortam még az iskola egyen nyakkendőjét. Világoskék volt, pont mint a szemem színe, rajta egy fával, aminek ezer felé ágazott a gyökere. Ez vagy azt jelentette, hogy aki odajár, annak a tudása végtelen lesz, vagy azt, hogy csak gyökerek iratkoznak be. Szerintem ez utóbbi lesz a helyes válasz. Elit iskolának mondják, de szerintem csak azok mennek oda, akiket máshova nem vesznek fel. Na meg persze, a mi családunk. Apa az igazgató, így egyértelmű volt, hogy hova fogunk járni a testvéreimmel. Beleszólás nincs, ő dönt. Mindenben, mióta anya meghalt. Mint egy elcsépelt film. - Gondoltam, miközben beálltam a zuhany alá. Anya belehalt a szülésbe, így én még csak emlékezni sem tudok rá. Van róla néhány kép, és Rafael szerint, tőle örököltem a szemeimet. Szóltam előre... Mint egy elcseszett szappanopera. Az egész életem. Gyorsan megtörölköztem, miközben feljebb vettem telefonomon a hangerőt.
 - "Life has gotta kill. Faith is gonna blind. Hope is gonna fade. The truth is gonna lie." - Énekeltem hangosan, amíg felöltöztem és összekötöttem fekete hajam egy copfba.
 A smink mindig is hanyagolható volt számomra, így már csak a kontaklencse és a tornacipőm maradt. Kizárólag otthon hordtam a szemüvegem, túl strébernek látszódtam tőle. Leszaladtam a lépcsőn, egyenesen a konyhába. Gabe már lefőzte a kávét és ki is töltötte kedvenc bögrémbe. Odalépve hozzá, egy puszit nyomtam az arcára.
 - Életmentő vagy. - Emeltem fel az éltető nedűt és le is húztam azonnal.
 - Tudom. Egyél is valamit - szólt utánam, mikor ki akartam somfordálni mellőle.
 Szerettem, de néha úgy éreztem, hogy helyettesíteni akarja anyát és apát. Apa nagyon ritkán járt haza. Körülbelül csak annyira, hogy megnézze, megvan-e mindenünk. Így a nyakamba szakadt öt bátyám, akik mindenáron az életere akaják tanítani kishúgukat. Jobb nem veszekedni ilyenkor Gabe-el, ezért gyorsan visszaszaladtam egy szendvicsért és már ott sem voltam. A telefonom a szobámban maradt, azért felugrottam, de három perc múlva, már indulásra készen álltam az ajtóban. Nem akartam iskolába menni, de csak nem hagyhatom ki az évnyitót.
 - Én viszlek ma titeket. - Lépett az előszobába Lucifer.
 Felvontam a szemöldököm, ahogy Castiel is megjelent mögötte. Szavak nélkül is megértettük egymást. Gabe-nek sietnie kell, ezért Luci dob le minket a sulinál.
 - Nem lesz vészes - suttogta oda Cas, de szerintem ő se tudta, hogy a napra, vagy a sofőrünkre gondolt.
Kint zuhogott az eső. Sietve beültünk az autójába, amire úgy vigyázott, mintha az élete lenne. Nem mondom, hogy nem szép, de azért kéne tudni hol a határ. Annyit tudtam róla, hogy Mercedes és fehér. Na meg, hogy nagyon drága volt. Inkább preferálom az irodalmat, mint az autókat. Bár így is felismerek pár kocsit, mert Lucifer régen sokszor elvitt a műhelyébe.
 Szóval az út csendben telt, egyedül a beépített rádión szólt a zene. Mikor megálltunk a hatalmas épület előtt, a gyomrom görcsbe rándult. Erőltetett mosollyal néztem, ahogy a bejárathoz hajtottunk. Az élénk narancs festéken, hatalmas betűk hirdették, hogy a "Saint John" iskolába tévedt a szerencsétlen áldozat. Kiszálltunk egy halk köszönés után és együtt léptük át a pokol kapuját. Lehet, hogy túlzok? Megesik, de akkor se szeretek ismerkedni. Castielnek könnyű, hiszen ő már egy éve ide jár. Egyedül én nem kezdtem itt a tanulmányaimat. Apa sosem mondta miért. Aztán beállított azzal, hogy átiratott a John-ba és az új évet ott fogom kezdeni. Pedig már éppen barátkozni készültem a másik helyen.
 - Ez lesz az. Az eső miatt a hangosbemondóban tartják az évnyitót. - Sietett egy terem felé Cas, és úgy lépett be rajta, mintha mindig is ezt csinálta volna.
 Még kicsit várakoztam kint, csak utána követtem bátyámat. Az osztály hangos volt és egy szellőztetés is ráfért volna a teremre. Páran felém néztek és aki így tett, azonnal Casra kapta a pillantását. Próbáltam láthatatlan lenni és gyorsan befoglaltam az egyetlen szabad padot. Az ablak mellett, pontosan a tanári asztal előtt.
 - Te lennél Castiel ikertestvére? - Jött oda köszönni, egy szőke hajú lány. - Lexy Prusa.
 - Leonora Soule. - Nyújtottam kezet, amit elfogadott.
 - Nem tudom mennyit mesélt neked a tesód az osztályról, de nem ilyen szörnyűek. - Mutatott körbe.
 Mintha csak erre a pillanatra várt volna, kinyílt az ajtó és egy srác lépett be rajta. Magas volt és barna hajából csöpögött a víz. Miket beszélek? Abból az emberből facsarni lehetett volna a vizet. Körülnézett és egy hangos "Csá" után elindult felénk.
 - Kivétel őt. - Forgatta meg a szemét a lány és sok sikert kívánva, elsétált.
 Az ismeretlen megállt a pad mellett, és engem nézett. Álltam a pillantását. Zöld szemeiből áradt az, hogy nem egy "elittel" lesz dolgom.
 - Te vagy Cas ikertesója. - Mondta és végig nézett rajtam.
 Akkor is vigyorgott, mikor leült mellém. Hátra sandítottam, de minden hely foglalt volt. Nem menekülhettem.
 - Dean Winchester - könyökölt fel és le sem vette rólam a szemét. Kezdett nagyon idegesíteni. Viszont a neve ismerősen csengett. Hol hallhattam már?
 - Eleonora. - Adtam, választ a ki nem mondott kérdésre.
Arcán meglepettség futott át, majd nevetni kezdett. Kezemet karba téve, lejjebb csúsztam a székemen. Kössz, Winchester. Nagyon kedves vagy.
 - Bocsi - vett végre levegőt. - Csak olyan furcsa neveitek vannak.
 Ezt eddig is tudtam, mondjon valami újat.
 - Na, bocsáss meg - bökdöste meg az oldalam kérlelőn, amitől automatikusan mosolyra húzódott a szám.
 - Jó, rendben. Csak ne csikizz - nyomtam le a kezét maga mellé.
 Dean nem szólt többet, csak figyelt. Jobb ötlet lévén, előkotortam táskám aljából egy verses kötetet és olvasgatni kezdtem. Csengetésig volt még fél óra, én pedig nem szerettem antiszociálisnak tűnni. Más dolog, hogy igazából az voltam.
 - "Más fokra izzik örömöm. S ha szeretek: azt is külön." - Hallottam magam mellől az aktuális költemény sorait.
 Ránéztem padtársamra, mire ő, észbekapva, bocsánatot kért.
 - Olyan szép ez a mű. - Szabadkozott és nekem ezzel az egy mondatával, azonnal szimpatikusabbá vált.
 Válaszolni akartam, de a tanár pont becsoszogott a terembe. Egy idősebb nő, festett vörös hajjal és tipikusan "titkárnő-s" ruhában, elfoglalta a tanári asztalnál lévő széket. Az osztály elnémult és mindenki a helyére ült.
 - Charlotte Oldenburg vagyok. - Szemüvege mögül pásztázta végig az tanulókat, amíg meg nem érkezett hozzánk. - Látom lett egy új diákunk. Bemutatkozna kérem?
 Lehetséges... Sőt! Halál biztos vagyok abban, hogy elsápadtam. Én álljak ki oda? Na nem, ezt passzolom. Viszont, azonnal egy beírással kezdeni a tanévet, nem ajánlatos. Főleg, hogy apa írná alá. Így kényszeredetten kimásztam a tábla elé.
 - Eleonora Soule vagyok. Szeretem az irodalmat és a matekot. - Hadartam el és ránéztem a tanárra, hátha megment a további szónoklattól.
 Nem tette. Inkább a többiekhez fordult, és megkérdezte, kíváncsi-e valaki még valamire? A huszon valahány fős osztályból, hárman rakták fel a kezüket. Hála az égnek.
 - Igen, Lexy? - Szólította fel a tanár, az előbb megismert lányt.
 - Azt szeretnék tudni, hogy hogyan becézzünk? - Mosolygott rám.
 Kínzásnak éreztem ezt a bemutatkozósdit, de nem tehettem ellene semmit. Dean elvigyorodott a szenvedésemet látva.
 - Nora-nak hívnak otthon - próbáltam kielégítő választ adni. Szerencsére egy bólintás után visszaült. A következő két ember arról kérdezett, hogy milyen egy ikertesóval élni. Erre komolyan normális reakciót várnak?
 - Furcsa. - Tudtam le ennyivel és visszasiettem a helyemre.
 - Rendben Nora - mosolygott Mrs. Oldenburg. - Ahogy látom, már megismerkedett a padtársával. Winchester! Nem elrontani Nora-t is.
 Dean csak megvonta a vállát és egy csípős visszavágást tervezett benyögni. Viszont további beszédre nem volt lehetőség, mert felcsendült a hangosbemondóban apa hangja. Hamarabb nem lehetett volna?

<- Előző fejezet

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése