Eredendő bűn - 2. fejezet

2. fejezet

Ballisztika

  A fészer felé haladtam és próbáltam úgy tenni, mint akit nem zavar, hogy a mögötte lévő alak, lyukat próbál égetni a hátába a pillantásával. Csak mentem, amíg az asztalhoz nem értem és közben átkoztam magam a nagy számért. Némán elővettem a dobozt, ami a fegyvert tartalmazta és már kezdtem reménykedni, hogy megúszom társalgás nélkül, amikor Dean megszólalt.

 - Szóval, te is vadász vagy, mi? - Nem néztem rá, csak pakoltam elő a szükséges eszközöket.

 - Úgy néz ki. - Rántottam meg a vállam, nem törődöm módon. Nem szerettem konkrétan vadásznak hívni magam, de valahol büszkeséggel is töltött el, hogy nem szólt meg, pedig nő vagyok.

 - Merre szoktál kószálni? Még sosem futottunk össze és Ellen sem mesélt rólad. - Érdeklődött tovább.

 - Mikor, merre. Ellen sem ismer túl régóta. Pár hónapja kerültem ide.

 - Értem. - Köszörülte meg a torkát. - Mit kergettél? - Érdeklődött tovább, engem pedig kezdett zavarni, hogy egyre közelebb jött, így gyorsan eliszkoltam megigazítani a céltáblát.

 - Nem mit, hanem kit.

 - Jó, akkor KIT kergettél? - rázta meg a fejét, de kíváncsian várta a válaszom.
 Ismertem ezt a nézést. Tudni akarta mennyire másztam bele a dolgokba, mennyit bírok.

 - Ha tényleg tudni szeretnéd, Tom Harvelle-ből szerettem volna szitát csinálni egy pár ezüst golyóval.

 - Tom. Harvelle? - A szemöldöke a homloka közepéig szaladt. - Jo nagybátyja. Meg akartad ölni Ellen öccsét?!

 - Igen. - Vontam megint vállat és inkább összeraktam a vadonatúj fegyverem.
 Csőre töltöttem és mindenféle beállítás nélkül, beleeresztettem a céltábla közepébe az egész tárat.
 - Meg is öltem volna.

 - Miért? - Nem lepődött meg a kijelentésemen, ami szimpatikus volt, így folytattam.

 - Mert az a rohadék megölte az apámat.

 - Tom nem tenne ilyet. - Rázta a fejét magabiztosan.

 - Tom lehet, hogy nem, de az éhség nagy úr és a vérfarkasok szívet esznek. - Éreztem, hogy egyre feszültebb leszek és fázni is kezdtem.
 Mindig ez történt. Mintha a két érzés, nekem egyet jelentett volna. A feszültség, félelem és a hideg. Gyerekkori traumának tudtam be, hiszen majdnem halálra fagytam, mire rám találtak a rendőrök, miután elmenekültem apám gyilkosa elől.

 - Szóval ő... ó! - Gyúlt világosság a fejében. Elég nevetséges látványt nyújtott, amitől kicsit el is nevettem magam. - Mi olyan vicces?

 - A fejed! Látnod kellene. Mindig ilyen lassú vagy? - cukkoltam tovább.
 Egyre szimpatikusabb lett az idegen, de valamiért még mindig csengettek a fejemben az ösztönök, hogyha jót akarok, kerüljem el messzire.

 - Add ide azt a berettát és megmutatom! - Vigyorgott már ő is és szerencsére többet nem firtatta apám témáját.
 A kezébe nyomtam hát a pisztolyt, amit pici állítgatás után, pontosan elsütött többször.

 - Egész jó. - Vigyorogtam rá, mire laza mozdulattal kicserélte a tárat és csodálkozva rám nézett.

 - Mi az, hogy egész jó?

 - Oké, akkor azt mondom, hogy eléggé rendben volt. - Cukkoltam tovább, mire hangosan felnevetett.

 Mély levegőt vettem és próbáltam kizárni a fejemből a furcsa érzést, amit ez a nevetés elindított bennem. Még mindig vonzott az egész lénye, de nem, nem úgy, mint azokban a hülye nyálas regényekben. Nem szerelemmel első látásra, vagy ilyen marhaság. Ezt inkább valamiféle fizikai vonzalomhoz tudtam volna sorolni.

 - És Lea. - Szólított meg, amivel kirángatott a saját fejemben lévő ködből és egy pillanat alatt ki is akasztott.

 - Csak Anna, jó? - Nem tudom, hogy sikerült, de nem ugrottam a torkának a becenév hallatán.

 - Nekem a Lea sokkal jobban tetszik. - Húzta tovább a húrt. Tudtam mit akar. Tudni mindennek a miértjét.

 - Csak a szüleim hívtak Leának. Senki más. - Nyögtem ki végül és rájöttem, nem is hangzik Dean szájából annyira idegennek a nevem ezen verziója. Felé dobtam egy sört a kis hűtőmből, amit reflexből elkapott.

 - Hol van az anyád? - tette fel a nagy kérdést, miközben belekortyolt az italba. Én is így tettem, mielőtt válaszoltam volna bármit is.

 - Nem tudom. Az árvaház után, Tomot kergettem, majd itt kötöttem ki. Ellen elkapott, hagyta meglógni azt az átkozottat, de itt ragadtam. Kedvesen bántak velem az első naptól kezdve és még Ash sem olyan elviselhetetlen, mint amilyennek az elején tűnt. Azóta kutatok, próbálok anyám nyomára akadni. Apám elmondása szerint, egy éves se voltam, mikor eltűnt szó nélkül.

 - Esetleg Sammy és én tudunk segíteni. Vannak - itt megköszörülte a torkát -, kapcsolataink mindenfelé.

 - Köszönöm. - Kicsit elnémultunk és csak iszogattuk a piánkat, mikor végre eszembe jutott egy szívderítőbb téma.

 - És te, meg Jo? - Ahogy kimondtam, majdnem megfulladt, belőlem pedig kitört a nevetés.

 - Mi? Hogy Ő? Kiskora óta oda meg vissza van értem. - Ért már fülig a szája. - De ő még kislány.

 - Szerencséd, hogy én jöttem, mert, ha meghallotta volna, biztosan lenyeste volna a golyóidat. - vigyorgott Sam alakja az ajtófélfának dőlve.

 - Sammy! Lea - Oldalba böktem, emlékeztető gyanánt, mire felszisszent. - Anna! - helyesbített és sokatmondóan nézett rám. - Egy kis segítségre szorul.

 - Nem, nem szorulok segítségre. Felajánlottad a segítségeteket. A kettő, nem ugyanaz! Ne játszd itt a hőst. - Javítottam ki, mire Sam magas alakja ketté görnyedt és hatalmas hahotázásba kezdett.

 - Mi ilyen vicces? - fintorgott Dean az öccsére.

 - A képed, ez a csaj ugyanolyan, mint te, csak mellekkel! - nevetett tovább, mire hozzávágtam egy olajos rongyot.

 - Fejezd be. - Sziszegtem felé, mire meglett a hatás. Nagyot nyelve bólintott egyet és érdeklődőre fogta.

 - Bocsánat. Miben tudunk extra segítséget nyújtani?

 - Jobb, ha Lea.. - Amint kiejtette a becenevem, kikaptam a kezében lévő fél üveg sört. - HEY!

 - Amíg nem tanulod meg a nevem, nem érdemled meg a sörömet. - Jelentettem ki elszántan, mire Sam ismét meg akart halni a röhögéstől. Ahogy elnéztem, imádott a bátyja kárára kacarászni.

 - Szóval jobb, ha Anna mondja el mi is a helyzet. - Mordult fel Dean, mint valami durcás gyerek.

 - Így van.  Gyertek a szobámba, úgy fél óra - óra múlva. Ellen tudni fogja melyik az. Ha megkérdezi miért, mondjátok, hogy Charyla ügyében segítetek. Ezt csak azért mondom el, mert amúgy Jo-n kívül senki nem léphet a szobámba. - Magyaráztam meg nekik a furcsa arckifejezésüket látva. - Hosszú történet.

 Most rajtam volt a sor, hogy zavarba jöjjek. Egyedül Jo tudott a pár hete történtekről és egyenlőre nem állt szándékomban beavatni, ezt a számomra még két vadidegent.

 - Rendben. - Bólintott Sam.

 - Egy óra múlva a szobádban, Lea - kacsintott Dean, vigyorral a fején.

 - Kussolj Winchester!!! - Vágtam be magam mögött az ajtót mérgesen, de ahogy becsapódott, hatalmas vigyor terült szét az arcomon. Szimpatikusak voltak a fiúk. Plusz, ha még valami elérhető nyomot találnánk is, az lenne a mennyország! Mekkora oltári nagyot tévedtem...

<- Előző fejezet

Következő fejezet ->