Üres

A verset nagyon szépen köszönöm Dorothy Large-nak. Az eredeti mű itt található.

Nem hittem, hogy jó vagyok.

Átkoztam, szúrtam, bántottam,

Bűnben fürösztve ártottam

Magamnak.

Nem akartam tovább élni, és nem akartam gondot okozni a körülöttem élőknek. Nem áltathattam magam, mert tudtam mit akarok. Mégis, ha öngyilkos leszek, akkor el kell intézni a temetést, meg az ilyen apróságokat. És bumm, máris megvan a gond. Megpróbáltam mindenkit távol tartani magamtól, de például ő nem akart békén hagyni. Pedig már kezdett az idegeimre menni az irkálásaival. Nem az volt, hogy nem szerettem. Mert igazából kedveltem, de csak, mint barátot. Nem érdemeltem meg, hogy szeressen. Senkit sem érdemlek meg. Egyáltalán miért vannak még nekem? Nem tudtam felfogni. Nem tudtam értelmezni az egyszer kedves, másszor bántó szavakat, amik nekem szóltak. Fájt belül valami, aminek rég nem kellett volna ott lennie. Mégse tudtam megtenni a döntő lépést. Még nem. Próbálkoztam mindennel. Bántottam magamat és ezzel értem el azt, ami végül elhozta nekem a nyugalmat.

Nem hittem, hogy jobb leszek,

Szebb, fényesebb, kellemesebb,

S nem lettem más csupán:

Feleslegesebb.

Nem gondoltam, hogy tökéletes vagyok. Sőt, egyre inkább kiéleződtek a hibáim a vég felé közeledve. Sikerült elüldöznöm magamtól mindenkit, és ahogy egyre kevesebb ember szeretett, úgy nőtt a vágások száma a karomon. Senki nem értette mi történt velem. Hiszen mindig is egy életvidám ember voltam, aki hirtelen teljesen megváltozott. Ők nem érthették, hogy ez már régóta bennem motoszkál. Ők nem tehettek ellene semmit. Én éreztem magam feleslegesnek. Egy olyan személynek, aki senkinek nem kell. Jobb lenne nélkülem. - Mondtam ki magamban minden nap, míg végül én is elhittem.

Te azt hiszed, hogy jó vagyok.

Hogy szép, fényes, kellemes.

S remélem nem jössz rá:

Szeretni engem felesleges.

Egy idő után próbáltak segíteni. Nem tudták, hogy én már döntöttem. Elhatároztam és ezen semmi nem fog változtatni. Egy szerdai napot néztem ki magamnak, hogy lehessen utálni azt is valamiért. Aznap csend volt, és hideg. Hiszen a tél már javában itt járt köztünk. Este csak ültem a szobámban és vártam, hogy lecsendesedjen a ház. Mikor ez megtörtént, akkor gyújtottam meg a gyertyát és szépen beágyaztam. Anya mindig utálta, ha kupi van a szobámban. A párnámra raktam az éppen befejezett könyvet, amit apa ajánlott. A végén hagytam egy levelet, amiben kifejtem neki a véleményem a főszereplővel kapcsolatban. Aztán odaraktam még három apró tárgyat, ami a testvéreimre emlékeztet. Lehetséges, hogy reménykedtem legbelül? Meg akartam tenni egyáltalán? Fojtogatott a gondolat, de mindig csak akkor voltam nyugodt, mikor a terv végére gondoltam. Nyugalom várna ott és senki nem tenne szemre hányást nekem. A barátaim megbocsájtják vajon? A szüleim és a testvéreim mérgesek lesznek? Talán megkönnyebbülnek. Mindig azt mondják, hogy szeretnek, és itt vannak nekem. Mi van akkor, ha ez mind hazugság? Eddigi életem hazugságon alapult? Akkor az egész olyan könnyen össze fog dőlni. És már éreztem is. A ház, amiben a lelkemet tartottam, por fedte. Mindenhonnan pókhálók nyúltak el. Sötét volt. A föld megremegett a lábam alatt és a kis lélek-házam pillanatok alatt összedőlt. Nem hagyott maga után nyomot. Por felhő se szállt nyomában. Nem kiabáltak bentről. Senki és semmi nem volt ott. A ház teljesen üres volt.