2016. július 14., csütörtök

Nem gondoltam volna

Sziasztok! Előre szólok, hogy nem vagyok megelégedve ezzel a sorival, de annyira kikívánkozott.

  Az iskolából siettem az állomásra, ahonnan egy óra múlva indult a buszom. A barátaimnak egy kicsit hamarabb lett vége az óráknak, így egyedül sétálgattam. Vonat hangját hallottam, majd el is suhant egy velem szemben, az utca végén. Szép, új és piros. Nem meglepő, már megszoktam. A furcsa az volt, hogy a barátaim nélkül sétáltam erre. Ha ők is itt lennének, akkor előbb felkísérném őket a vonatállomásra, majd onnan le a buszhoz. Viszont most teljesen üres volt minden, egyedül a fülemben szóló Led Zeppelinnel tudtam elűzni ezt a furcsa, magányos érzést. Újabb vonat jött a másik irányból és most észre vettem valami nem odaillő dolgot. A kerítés egy részen ki volt döntve, hogy akik késésben vannak, azok nagyobb eséllyel érjék el a vonatot, de most volt ott egy élénk kék folt. Messze voltam még, hogy kivegyem pontosan mi az, de először szemetes zsáknak hittem. De ki az a bolond, aki pont odarakna egy zsákot?
 - Nem, biztos nem az - mondtam ki hangosan, mire megmozdult a kékség.
  Gyorsabban szedtem a lábaimat, hogy minél hamarabb odaérjek. Egy bácsika volt, aki a fejét fogta, majd körülnézett, vonat után kutatva. Nem tudtam eldönteni, hogy ittas, vagy éppen végezni akar magával. Lehet, hogy furán hangzik, de ez volt az első két gondolatom. Megálltam és csak néztem. A fülesből a Stairway to Heaven üvöltött és mintha csak egy filmjelenet lenne, megállt az idő. Háttal volt nekem és csak nézelődött a kidőlt kerítésen ülve. Nem csinált mást. Odamenjek hozzá? Kúszott fel az ötlet a hátamon, hogy végül a fülembe súghassa a tervet. Én odamegyek, mintha csak arra járnék, majd végig nézek rajta és visszafordulok, megkérdezem, hogy baj van-e, mire ő azt mondja igen és leülök mellé beszélgetni. Megráztam a fejem. Alexa, ez nem egy sztori, amit te írsz, ez a valóság. Mi van, ha a másik opció igaz és részeg? Akkor mit csinálsz? Mondtam, majd körülnézve az úton, átmentem a másik oldalra. Lassan lépkedtem, néha-néha hátra néztem, ott van-e még. Autók hajtottak el mellette és egyik sem lassított. Még csak rá sem néztek, mikor elhaladtak. Azzal nyugtattam magam, hogy ha ők ilyen lazán veszik, akkor én miért parázok? Már majdnem megnyugodtam, mikor vonatdudálást hallottam.

 Megálltam és csak néztem őt. Mit fog csinálni? Tettem fel a kérdést, majd bele se gondolva abba, hogy mit teszek, odasétáltam mellé.
 - Segíthetek? - Húztam ki a fülest, hogy halljam, ha válaszol.
A bácsi felnézett rám és én megdöbbenve vettem észre, hogy sír.
 - Jajj, aranyom. Bárcsak tudnál - motyogta és arrébb csúszott.
 Letelepedtem mellé és vártam, hogy elkezdjen beszélni. Valahogy így szokott lenni a filmekben is nem? Viszont csak nem akart megszólalni, egyedül annyi életjelet adott magáról, hogy néha szipogott.
 - El tetszik mesélni? - kérdeztem halkan és átnyújtottam egy zsebkendőt.
 Kifújta az orrát és nagy levegőt vett.
 - Meghalt a feleségem - Hadarta el egy szuszra, mire bekönnyeztem.
 Nem tudtam, hogy mit mondjak. Talán azt, hogy "részvétem", vagy "nagyon sajnálom", esetleg egy "ő már jobb helyen van"? Végül nem is kellett megszólalnom, mert folytatta tovább.
 - Ma volt a temetése - nézett maga elé meredten. - Harcoltam háborúban, vesztettem el a fiamat szintén háború miatt és most tényleg nem maradt semmim. Csak a boltba ment ki, pedig mondtam neki, hogy elsétálok én addig, ne kelljen kocsiba ülnie.
Csend lett. Próbálta folytatni úgy, hogy nem sír. Látszott rajta, hogy erőlködik.
 - Baleset volt. Legalábbis a másik sofőr ezt mondta.
 A hangjából sütött a harag és a megtörtség. Ez az ember mérges a világra, mérges az életre és mérges magára is. Végülis, ahogy mondta, rengeteg dolgot megélt már, de erre sosem lehet felkészülni. Elveszítette az utolsó reményét. Az utolsó személyt, aki miatt érdemes volt még élnie.
 - Ugye nem akar butaságot tenni? - kérdeztem rá félve.
 Csak rámmosolygott és megvonta a vállát.
 - Talán. - Adta a szükszavú választ.
 - Kérem ne tegye. - Mondtam és úgy éreztem ennél többet nem tehetek.
 A bácsi sírni kezdett megint, én pedig egy köteg zsepit otthagyva, elindultam a buszhoz.

Egy szempillantás alatt megfordultam, de már nem ült ott senki. A vonat csikorgó kerekeinek éles hangja beleégett az agyamba. Nem gondoltam volna, hogy megteszi, de már késő volt.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése