Estimese

  Kifelé néztem és csak elmosódott foltokban láttam a tájat. Nyár volt és összesen három lélek volt -az amúgy forgalmasnak számító- buszon. Az apámhoz igyekeztem, hogy nála töltsem a nyarat. Ehhez át kellett haladni egy egész államon, hiszen Washington és Idaho közt nem kis távolság van. Csak úgy egy fél Oregon. Nem tudom mi ütött a szüleimbe, mikor azt mondták, hogy busszal kell megtennem ezt az utat. Először át kellett kocsikázni Kaliforniába, és onnan vitt csak közvetlen járat Washingtonba. Így kerültem ide, erre a fülledt, légkondi nélküli buszra, amire tényleg csak az elvetemült emberek szállnak fel. A buszsofőrt még megértem, viszont a hátsó ülésen állomásozó srácot már kevésbé. Egy bőröndnyi cucc foglalt mellette helyet. Az ölében egy rongyosra olvasott könyv feküdt, de nem úgy tűnt, mintha olvasna. Inkább elmerülve a gondolataiban, bámult kifelé és közben egy apró mosoly bujkált a szája szélén. Egy dalt dúdolt és néha szavakat motyogott, mint a "know, when, some, day". Furán és viccesen hatott egyszerre. Úgy tizenhét éves lehet. Barna haj és egész szimpatikus arc. Nem mintha bámultam volna, csak egyszerűen vonzott magához mindenkit. Egy pillanatra összeakadt a tekintetünk, mire vörösödve kaptam el a fejem. Nézett és mosolygott. Próbáltam elterelni a figyelmem és ismét a kinti fákat bámulni, de mikor hirtelen leült mellém, megugrottam.

 - Bocsi, nem akartalak megijeszteni - szabadkozott és gyorsan bemutatkozott. - Dipper Pines vagyok.

Végig mértem, majd miután meggyőződtem, hogy nem megölni akar, én is elárultam a nevem.

 - Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire bámulsz - nevettet fel a zavarodottságomat látva.

 - Csak elgondolkodtam - vontam vállat.

 - Rajtam?

 - Azon, hogy min gondolkodsz - motyogtam. - Paradoxon.

 Dipper szeme felcsillant és gyors vágtában visszaszaladt a helyére, de még feleszmélni sem volt időm, máris megjelent az előbb olvasott könyvvel. Viszont tévedtem, a lapokon nem nyomtatott, hanem fekete tintával írt betűk látszódtak. Egy extra-vastag jegyzet füzetnek tűnt.

 - Ez az én naplóm - magyarázta és kinyitotta egy random oldalon.

Egy kentaur gyönyörű rajza állt ott, alatta magyarázattal. Micsoda ez, hol található meg, miért veszélyes és, hogy hogyan lehet legyőzni, ha összeakadsz eggyel.

 - Kentaur? - vontam fel a szemöldököm, mire ő titokzatosan körülnézett, majd suttogva folytatta a mondanivalóját. Mintha lett volna más a buszon.

 - Mesélhetek valamit? - kérdezte és árgus szemekkel várta a válaszom.

Még legalább fél nap van hátra az útból és érdekelt a történet, így igent mondtam.

 - Ez nem egy mese lesz, ezt átéltük. - Kérdő tekintetemre gyorsan reagált. - Én és az iker testvérem, Mabel.

Aham, minden érthető. Eldöntöttem, hogy nem szólok közbe.

 - Szóval az egész úgy kezdődött, hogy a szüleink elküldtek minket Gravity Falls-ba, a bácsikánkhoz és...

  Órákon keresztül mesélt és én tátott szájjal hallgattam a történetét, amit az egyik felem el akart hinni, de a józan eszem azt súgta, hogy csak kitalálta az egészet. Miközben beszélt, addig a naplót bújtam és rengeteg dolgot felfedeztem. Mintha csak egy fantasy könyvet olvasnék és mégis, minden a szemem előtt lebegett. Ott voltam, mikor beleestek a Feneketlen katlanba, vagy mikor az a különös Bill Cipher átvette Dipper teste felett az uralmat. Az elbeszéléséből ítélve ő volt a gonosz, mégis akárhányszor a kimondta a nevét, az a mosoly még inkább kiszélesedett.

 - Aztán elérkezett az utolsó nap és annyira sosem fájt még búcsú, mint akkor. - Túrt a hajába. - Azóta minden nyáron eljövünk Mabel-lel. Ő később jön csak, mert randija van, de jönni fog. Ki nem hagyná soha.

 Nem akartam megszólalni és szerintem nem is tudtam volna. A könnyeimet nyeltem vissza, mikor a búcsúról és Stan bácsikájáról beszélt, aki egy igazi hős volt a szemében és így -ismeretlenül- az enyémben is.

 - Miért vezetsz újra naplót, ha az előzők ekkora pusztításhoz vezettek és miért meséled el ezt?

 - Az egész történet után csak ennyi kérdés, eddig te vagy a legszűkszavúbb hallgatóm - nevetett. - Mabel-lel megesküdtünk, hogy nem akarjuk elfelejteni azt a nyarat, így rászoktunk a mesélésre. Az nyer, aki több dolgot vissza tud idézni. Persze volt, hogy különváltunk, de az így van jól.

 - És a napló? - kérdeztem, de nem volt ideje válaszolni, mert csikorgó kerékkel megállt a jármű és hátrakiáltott a sofőr.

 - Gravity Falls!

 Dipper felkelt, gyorsan bedobálta a kivett dolgait a táskájából és elindult lefelé a buszról.

 - Hé! Nem válaszoltál! - Ugrottam fel és elkaptam a karját, még mielőtt leléphetett volna.

 - Majd más megadja rá a választ - mosolygott titokzatosan, majd bedobta magát egy éppen érkező fekete autóba.

 Szomorúan és egyben mérgesen ültem vissza a helyemre. Mi az, hogy "Más"? Utáltam az ilyen rejtélyeket. Reménykedtem, hogy még találkozok a fura sráccal, de nem sok esélyét láttam rá.

  Lassan elhagytuk Gravity Falls-t és a hirtelen sötétben nem tudtam már mást tenni, csak aludni.

 - Na végre itt vagy - hangzott fel egy kárörvendő hang mindenhonnan.

Hatalmas fekete űrben lebegtem és nem láttam semmit, míg meg nem jelent előttem egy nagy, citromsárga háromszög.

 - Bill - suttogtam ijedten.

 - Lám, lám, lám, lám. Csak nem ismersz? - Hajolt bele az arcomba hirtelen. - Bár nem meglepő. Mióta Stanford Pines ideszáműzött a családjával együtt, egyre több itt a látogató. Mindig mások, de fő a változatosság!

 Megszólalni sem tudtam. Akkor mindez igaz lenne?

 - Pontosan - úszott el mellettem az egyszemű démon egy fürdőmatracon. - Amit Pinetree mesélt az igaz. Miért olyan nehéz felfognia mindenkinek?

 Megcsíptem a karomat, hátha felébredek ebből az álomból. De semmi. Amit Dipper mondott, abból azt szűrtem le, hogy veszélyes, ha a fejedben van ez az izé.

 - Bill a nevem - háborodott fel. - Most nem tudlak bántani, mert ez nem a valódi alakom. Pinetree pedig állja a szavát.

 - Mit tesz? - kaptam fel a fejem.

 - Neked sem mondta el? Jellemző, rám hagyja a piszkos munkát. - Sóhajtott, ami visszhangott a hatalmas semmiben. - Sosem beszél arról senkinek, hogy mi történt a "Wirmageddon" utáni napokban. Persze próbáltak mindent helyre rakni, de elég nagy rumlit hagytam magam után - húzta ki magát (már ha ez lehetséges) büszkén. - Ő pedig bejött az erdőbe és megtalálta a szobromat. Beszélt hozzám. Elmondta, hogy mennyire gyűlöl Stan bácsikája miatt, és mégis hiányoztam neki. Óh, Pinetree, ő volt az egyedüli, akinek emlékeiben élénken éltem. Hiszen minden egyes pillanatom beleégett a tudatába. Erről magam gondoskodtam.

 Kirázott a hideg. Dipper és ez a démon?

 - Megígérte, hogy amíg nem tud visszahozni, addig mindig kapok majd társaságot és voila! Itt vagy!

Mostmár biztos, hogy fel akarok kelni.

 - Ez nem estimese kicsikém, ez a valóság. Csak egyszer találkozok minden emberrel, pedig te is milyen érdekes vagy - lebegett körbe, hogy megszemléljen. - Naplót vezet és minden helyet bejár, ahol régen Stanford is volt. Keres és talál. Új és régi dolgokra bukkan, de az igézőköröm már nem használ. Végleg kitiltottak abból a dimenzióból. Szegény Pinetree-vel ki fogja közölni eme szomorú hírt? - Mondta és egy csepp bűntudata sem volt, hogy még mindig hagyja Dippert kutakodni.

 - Washington - hallottam messziről.

 - Óh, te is itt hagysz - morogta beletörődve a sorsába. - Viszlát egy másik dimenzióba és ne feledd! A valóság egy illúzió, az univerzum egy hologram! Vegyél aranyat! Viszont látásra!

 - Washington - morogta már melettem egy mérges hang, mire riadtan kaptam fel a fejem. A buszsofőr fölémhajolva morgott valamit a neveletlen utasokról, majd visszacammogott a vezetőülésbe.

 Biztosan csak álmodtam. Annyit foglalkoztam Dipper meséjével, hogy a képzeletem elvette az eszem. Ez logikus magyarázat. Gyorsan összekaptam magam és köszönés után leléptem a buszról. Végre itt, ahol elfelejthetem az utat és a furcsa srácot. Még egy utolsó pillantást vetettem a buszra, mielőtt elhajtott.
 Az ereimben megfagyott a vér, ahogy az ablakban a tükörképem helyett egy háromszög jelent meg. A busz nagy gázzal elhajtott. Bill Cipher szavai zúgtak a fejemben. "Ez nem estimese kicsikém, ez a valóság."